Mesét mondók

(Csíkszentdomokos, 1905 – ?, 1949), Erdélyi mesemondó. 1943-ben Belatini Braun Olga gyűjtött tőle. Egyéniségéről és mesemondásáról keveset tudunk. A meséből kifogyhatatlan, igazi alkotó mesemondónak tartották. A róla írt néhány soros ismertetőben kiemelték gazdag, új meseelemeket teremtő fantáziáját, valamint meséinek fordulatos költői nyelvezetét. Meséinek nagyobb része nem jelent még meg. Repertoárjának kéziratát a budapesti ELTE BTK Folklore Tanszékének archívumában őrzik.

ORTUTAY Gyula – DÉGH Linda – KOVÁCS Ágnes: Magyar népmesék. I–III. Budapest, 1960. BOLDIZSÁR Ildikó: Varázslás és fogyókúra. Mesék, mesemondók, motívumok. Budapest, 1997. VOIGT Vilmos: A táltos kanca és a libapásztorlány. Híres magyar mesemondók meséi. Budapest, 1989.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Vásárosnamény, 1886 – Apagy, 1962): félig cigány származású, nagy repertoárral rendelkező mesemondó, a népművészet mestere. Élete nagy részét Szamosszegen (Szabolcs-Szatmár megye) töltötte. Rendszeresen kb. nyolcvan mesét mesélt, de összességében kétszázhatvankét meseszöveget vettek tőle hangszalagra. Mesetudását édesapjától örökölte, valamint az első világháborúban egy olasz tüzérmestertől és katonatársaitól tanulta. Meséi közül kilencet Lázár Ervin író dolgozott át. Görög-Karády Veronika szerint Ámi egyszerre volt hagyományőrző és újító mesélő, szövegeiről elmondható, hogy fantáziadúsak és nyelvileg is gazdagok.

ERDÉSZ Sándor: Ámi Lajos meséi. I-III. (ÚMNGY, XIII–XV.) Budapest, 1968. ERDÉSZ Sándor: Ámi Lajos mesemondó világképe. Ethnographia 1961. 311-324. LÁZÁR Ervin: Az aranyifjítószóló madár. Ámi Lajos meséi. Budapest, 2002. BICZÓ Gábor: Népmese és modernizáció kapcsolata. Ámi Lajos Pájinkás János című meséje alapján. In: Bálint Péter (szerk.): Közelítések a meséhez. Debrecen, 2003. 129-146.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Kistamási, 1907 – Nagyatád, 1977), magyarul mesélő cigány mesemondó. Babócsai otthonában ötvenkét mesét vettek hangszalagra tőle, 1975 és 1976 között. Meserepertoárja többnyire tündérmeséből, legendameséből, novellameséből és tréfás meséből áll. Annak ellenére, hogy nem tudott olvasni, a ponyva hatása egyértelműen érződik az általa elmondott szövegeken.

BENEDEK Katalin – GÖRÖG-KARÁDY Veronika – SZUHAY Péter: A három muzsikus cigány. Babos István meséi. Budapest, 2003. BÁGYI JÁNOS (Bözöd, 1876 – Bözöd, 1953): erdélyi mesemondó. Írástudatlan pásztorember, aki jellegzetes stílusú mesemondó és énekes volt. Száztíz meséből álló készlete többnyire tündérmesékből és tréfás mesékből állt. A szövegek átírt változatait Bözödi György közölte. BÖZÖDI György: A tréfás farkas. Budapest, 1942. BÖZÖDI György: Az eszös gyermök. Bágyi János meséi. Bukarest, 1958.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Ploskucén, 1894 – Gyoszény, 1971) moldvai kétnyelvű (román/magyar) mesemondó. Százhuszonöt tréfás meséjének lejegyzése (1957–58-ben) a magyar meseanyagot nagymértékben bővítette. Moldvában letelepedő háromszéki székely értelmiségi családból származott, aki megtartotta magyar anyanyelvét, de iskoláit román nyelven végezte. Az elődöktől hallott, tehát többségében háromszéki eredetű mesék jó része olyan mesetípushoz tartozik, amelynek a magyar nyelvterületen eddig nem ismerték egyetlen változatát sem. Meséinek nyelvezete gazdagabb a paraszti mesemondókénál, hiszen – igaz, román iskolázottsággal – kántortanító volt, sokat szerepelt nyilvánosan. A szüleitől örökölt háromszéki regionális köznyelvet gyermekkora nyelvével, a moldvai déli „sziszegő” csángó nyelvjárással, illetve a székelyes csángó nyelvjárás elemivel gazdagította. Népszerű, ismert mesemondó volt, annyira, hogy az 1940-ben megnyitott gyoszényi művelődési otthonba mesemondó estjeivel „szoktatták” oda az ifjúságot.

FARAGÓ József (szerk.): Baka András tréfás beszédei. Moldvai csángómagyar népmesék. Kolozsvár, 2003. (CD-melléklettel!)

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Magyardécse, 1899 – ?): erdélyi mesemondó. Mesemondói képessége huszonöt lejegyzett meséjéből is jól körvonalazódik. „Balla (Marci) János az ún. motorikus mesemondók közé tartozik, aki meséit minden szereplő helyett eljátssza, hangszínnel, hangerővel, mozdulatokkal, mimikával megjeleníti. Meséit erősen lokalizálja: a cselekmény Magyardécsén és környékén játszódik, vagy innen indul ki, és a mesevilágban folytatódik és fejeződik be” – írja róla Kovács Ágnes a Magyar néprajzi lexikonban.

FARAGÓ József (szerk.): Fehér Virág és Fehér Virágszál. Magyardécsei népmesék. Bukarest, 1970.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Kiskér, 1942 – ), két nyelven (cigány/magyar) mesélő nógrádi, varsányi cigány mesemondó. A kutatók 1974-ben cigány nyelvű repertoárjának egy részét jegyezték le, 1980 és 1984 között pedig magyar és cigány nyelven mondott meséket – nyolcvannégy szöveget – vettek tőle hangszalagra. Meséit részben gyerekkorában tanulta a családjától, cigány nyelven, részben magyar olvasmányait építette be meserepertoárjába. Többnyire tündérmeséket és tréfás meséket mondott. Annak ellenére, hogy magyar nyelven is gördülékenyen, magyar mesei formulákat használva mesél, cigány nyelven tökéletesebbek, lendületesebbek, jobban kidolgozattak a meséi. Stílusát a kevés gesztikuláció, visszafogottság, egyszerűség jellemzi.

GÖRÖG Veronika: Berki János mesél cigány és magyar nyelven. (Ciganisztikai tanulmányok 3.) Budapest, 1985. GÖRÖG Veronika – GRABÓCZ Gábor: Szalonnafa. Varsányi cigány népmesék. Budapest, 1992.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Beodra, 1882 – Egyházaskér, 1953), bánáti mesemondó. Kálmány Lajos 1913-ban ötvenegy mesét gyűjtött tőle, később, a hetvenes években a mesehagyományozódás vizsgálata céljából gyermekeinek a mesetudását jegyezte le Beszédes Valéria. Az első olyan magyar mesemondó volt, akinek a személyével is foglalkozott a gyűjtő és akinek a meséit – repertoárjának felgyűjtött részét – egy kötetben jelentette meg. Kálmánnyal való találkozásakor Borbély Mihály harmincegy éves, írástudatlan juhászember volt, aki addigi élete során Bánát több majorságában is dolgozott. Bevallása szerint meséit Kerektón tanulta egy Horgosról odaszármazott öreg juhásztól. Kedvelt műfaja a tündérmese és a novellamese volt.

KÁLMÁNY Lajos: Hagyományok. Mesék és rokonneműek. I–II. Vác-Szeged, 1914. KATONA Imre – BORI Imre – BESZÉDES Valéria: Pingált szobák. Borbély Mihály meséi. Kálmány Lajos gyűjtése. Újvidék, 1976.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(1942, Rimaszécs- ) magyarul mesélő gömöri cigány mesemondó. Bár meséiben visszatükröződik cigány származása, anyaga alapjában a helyi magyar paraszti hagyományt őrzi. Noha Busa Viktor a mesei műfaj minden válfajában otthonosan mozog, leginkább az általa "vitézes"-nek nevezett hősmesék révén vált ismertté. Ez utóbbiakat a rendkívül archaikus és egységes világkép, ízes nyelvezet, valamint az eleven előadásmód jellemzi. A mesélőtől felgyűjtött anyag eleddig egyetlen kötetének közlésmódja példaértékű, a gyűjtő hitelesen visszaadja a mesemondó és hallgatósága viszonyulását a meséhez, rögzíti nemcsak a mesélő „kiszólásait”, de a hallgatóság kérdéseit, megjegyzéseit, érzelmi megnyilvánulásait is, valamint jelöli a nyelvjárási jelenségeket is.

B. KOVÁCS ISTVÁN: Szőlő-Szűlt-Kálmány. Öt gömöri hősmese. Madách-Posonium, Pozsony, 1999.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(?, 1888 – Magyaró 1967): erdélyi mesemondó és népdalénekes. Hétszáz népdalt, népmesét és történetet mondott hangszalagra. Valódi repertoárja kisebb (kétszáz dal és mese). Egy részét maga írta le, de jóval megformáltabbak és kifejezőbbek élőszóban elmondott meséi.

FARAGÓ József: Kurcsi Minya havasi mesemondó. Bukarest, 1969. FARAGÓ József: A mesemondók repertoárjának kutatásai In: VOIGT Vilmos (szerk.): A szájhagyományozás törvényszerűségei. Budapest, 1974. 61–65. KOVÁCS Ágnes: Ungarische Volksmärchen. (Märchen der Weltliteratur) Düsseldorf–Köln, 1966. KOVÁCS Ágnes: Gesztusok és hangutánzás a mesében. In: VOIGT Vilmos (szerk.): A szájhagyományozás törvényszerűségei. Budapest, 1974. 94–95.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Koronka, 1898 – ?): erdélyi, cigány származású, magyarul mesélő Maros menti mesemondó. Meséinek egy részét gyermekkorában apjától, nagyapjától és egy falubeli cigány mesemondótól tanulta magyarul. Hat osztályt végzett, olvasott ember volt, aki a gyűjtőknek, hogy növelje meséi számát, frissen olvasott Arany László-féle meséket is mondott. Azonban ezek a mesék és más olvasmányai sem épültek be szervesen a repertoárjába. A meséi között található ponyvaeredetű tündér- és novellameséket még hagyományos mesemondás alkalmával tanulta. Nagy Olga tizenhét mesét közölt Cifra Jánostól, többségük tündérmese és novellamese. Meséi hosszúak. Elbeszélő stílusát a részletező novellisztikus hang, valamint az alaposan kidolgozott párbeszédes részek jellemzik.

NAGY Olga: Cifra János meséi. (ÚMNGY, XXIV.) Budapest, 1991.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Andrásfalva, 1929 – Kakasd, ?): bukovinai székely mesemondó, a népművészet mestere, aki 1947–1948-tól haláláig Tolna megyében, Kakasdon élt. Mesemondó család tagja, apjától, nagyanyjától, nagyapjától sokat tanult, de olvasmányaiból is merített. Mesemondását már leginkább a folklorizmus jelenségeihez lehet sorolni. Dajkaként a kakasd-belaci óvodában gyerekeknek mesélt, 1973-tól a Székely Népi Együttes mesemondója volt. Alkotó mesemondó lévén a közönség elvárása szerint változtatott a meséin, egy meséből tízet is ki tudott alakítani. Mesemondása hanglemezen is megjelent.

Az aranyszőrű bárányka. Fábián Ágostonné mesél. Bukovinai székely népmesék, SEBESTYÉN Ádám gyűjtése. Szerkesztette és a Magyar Rádió kakasdi helyszíni felvételeit készítette KOVÁCS Ágnes. Hungaroton, 1982, LPX 18074 KOVÁCS Ágnes: Bukovinai székely mesemondók. In: KISS Mária (szerk.): A hagyományos műveltség továbbélése. Az I. magyar–jugoszláv folklór konferencia előadásai. (Folklór és Tradíció I.) Budapest, 1984. 291-313. SEBESTYÉN Ádám: Bukovinai székely népmesék. I–II. Szekszárd, 1979, 1981.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

FARKAS ANDRÁSNÉ DRÁGOS ZSÓFIA (Nagybánhegyes, 1905 – ?), két nyelven mesélő, szlovák származású mesemondó. Ötvenkét meséjét közölték, ebből huszonkettőt szlovák és magyar változatban is, emellett hat szlovák, valamint két magyar nyelvű mesét. Meséinek nagyobb részét – szlovákul – gyermekkorában tanulta családjától és szomszédaiktól. Tündérmeséből, novellameséből, tréfás meséből álló meserepertoárjára környezetének olvasmányai is hatottak. Már gyermekként mesélt, de igazi, elismert, többnyire gyerekeknek mesélő mesemondó asszonykorában lett. Meséit maga fordította magyar nyelvre, amikor a helybeli orvos csak magyarul tudó gyerekeire vigyázott. Ettől kezdve párhuzamosan mesélte őket mindkét nyelven. „A mesék szlovák és magyar változatainak kettős a viszonya: egyrészt önmagukban teljes értékű mesék, másrészt a két meseváltozatot összevetve a magyar és a szlovák variáns együtt alkot teljességet, voltaképpen kiegészítik egymást, amit az egyikben kihagyott vagy pontatlanul fogalmazott meg, a másikba behelyezi.”– írja róla Krupa András.

KRUPA András: Rozprávky naničky Žofky - Zsofka néni meséi. Békéscsaba, 1984.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Piricse, 1851 – Bátorliget, 1938): szabolcsi mesemondó, aki nagyfokú beleéléssel és kiemelkedő elbeszélőtehetséggel negyven mesét mondott el Ortutay Gyulának, jónéhányat a Magyar Rádió stúdiójában, ahol mesehangját lemezen rögzítették. Repertoárját nem sikerült kimeríteni. Alkotó előadóként tartották számon, akinek az előadására a motívumok szabad bővítése, lendületes stílusára az igék halmozása volt jellemző. A tőle gyűjtött mesék és a róla írt tanulmány hatására indult el Magyarországon a mesemondókat mint alkotó személyiségeket kutató egyéniségkutató módszer.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Tiszabökény, 1857 – ?): kevés ismert kárpátaljai mesélőink egyike. Béres, majd gyümölcspásztor. Kocsisné Szirmai Flóris Mária hetven mesét jegyzett le tőle, de az idős pásztor emlékezete feltehetően jóval többet tartott meg. Meséit gyerekkorában tanulta egy tiszabökényi öreg juhásztól és – a feljegyző szerint – mindig szóról szóra ugyanúgy mesélte el.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Tiszalök, 1866 – ?): írástudatlan mesemondó. Gyerekkorától kezdve, sőt felnőttkorában is különböző gazdáknál szolgált, de csoportos, „bandázós” idénymunkákban is részt vett. Mindenütt kitűnt mesetudása. Egyszer aratás idején a földbirtokos állítólag mesét kért, és a kaszáló Görbedi mellett sétálva hallgatta a mesemondást. Erdőbényén szőlőmunkát végzett, amikor egy helybeli, Somogyi nevű mesélővel esténként mesemondó versenybe kezdtek: felváltva mondtak el egy-egy mesét. Öregkorában Tedejen lakott, vasutas vejénél, és a megálló váróhelyiségében mesélt a várakozóknak, akik – állítólag – inkább a vonatot szalasztották el, mint a mese végét. Később visszaköltöztek Tiszalökre, ahol már „csak” gyerekeknek mondott, többnyire „haszontalan” állatmeséket. Nagyon átélte meséit, azonosult a szereplőkkel, minduntalan „kiszólt”, együttérzően vagy dühösen kommentálta saját szereplőit, kinézetüket, tetteiket. Vallásos református lévén a bibliai történeteket is kedvelte.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Szék, 1899 – Szék, 1974) Szék gyakorlott, hivatásos mesemondója volt: több mint harminc éven át – a leányfonóban – főleg tréfákkal és igaztörténetekkel szórakoztatta a falubelieket. Négyszáznegyvennyolc szövegből álló repertoárjából csak hetvennégy tipizálható, ezek közül ötven tréfás mese, a többi igaztörténet. Meséit részben gyerekkorában tanulta apjától, részben később más falubeliektől. Meserepertoárjának bővítése végett könyvből olvasott Boccaccio-novellákat is mesélt.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Szászbeszterce, 1925 – Görgényüvegcsűr, 1974): havasi, többnyire magyarul mesélő, cigány származású mesemondó. Szénégető, később fakitermelő munkatársait esténként mesemondással szórakoztatta. Meserepertoárjának hagyományos részét családjától örökölte, de ismereteit a (román) katonaság aktivizálta. Meséinek ez a fele (kb. hatvan szöveg) a szájhagyományból való, de a mesegyűjtés hatására olvasmányaiból ismert meséket is mondani kezdett. Román hatás érvényesült meséiben, kétféleképpen: mesei elemek funkciói, mesehősök nevei, illetve egyes sztereotip formulák tekintetében. Alkotó mesemondó volt, aki a hagyományos meseanyagot megújította, aktualizálta, a valósághoz közelítette. „Az, ami több benne, mint sok más újító mesemondóban, az nem más, mint az a már kiforrt művészi intuíció, amely különböző újító törekvéseit sajátos stílussá ötvözi.” 

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Dombrád, 1877 – ?): bodrogközi, sárai mesemondó, a népművészet mestere. Dégh Linda a tündérmesék művészének tartotta. Egy ugyancsak kiváló sárai mesemondóval, Fejes Józseffel együtt így jellemzi: „Sok azonosság van az életkörülményeikben, pedig egyik sem ott született. […] Mindkettő ült börtönben, mindkettő »békétlen, csavargó, cigányos ember« mint a sáraiak mondják, jártak a háborúban és sokfélét próbáltak. Voltak közös munkában, részt vettek a sáraiak főfoglalkozásában, a halászásban és a szőlőkötözésben, amely mindkettő kiváló mesemondási alkalom. A falubeliek egybehangzó vélemény szerint Nagy János egyszer három hétig egymaga folytatta a mesét, egy »Csinosom Piros« nevezetűt, amikor a tolcsvai bárónál kötöztek.” 

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Andrásfalva, 1880 – Kakasd, 1962): bukovinai székely mesemondó, a népművészet mestere. 1947–1948-tól haláláig Kakasdon élt. Ő is mesemondó családba született, apja, bátyja, unokaöccse és fia is ismert mesemondók voltak. Környezetének nagyfokú olvasottságával magyarázható, hogy – bár Palkóné írástudatlan volt – meséinek többsége Kriza János, Arany László és Benedek Elek népmesegyűjteményeiből származik. Legszebbek a női hősökről szóló tündér- és tréfás meséi. „Elsősorban tündérmese-mondó, de stílusa sokoldalú, előadásmódja műfajonként változó” – írja róla Dégh Linda.  Meséiben nem annyira a mesei eseményt, mit inkább a hősök lelkiállapotát mutatja be érzékletesen.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Veresmart, 1858 – Tiszabökény, ?): kárpátukrán származású, magyarul is mesélő mesemondó. A Kárpátalján, Tiszabökényben élő parasztasszonytól Kocsisné Szirmai Fóris Mária 1910–1918 között száz mesét jegyezett le. Meséit édesanyjától tanulta. Kiváló előadó volt, meséit igen élénken átélte.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Borosjenő, 1881 – Bag, ?): Pest megyei mesemondó. Építőmunkásként Budapestre járt be Bagról dolgozni. Meséit szüleitől és munkatársaitól tanulta, valamint ponyvafüzetekből olvasta. Munkásévei alatt este a közös szálláson mesélt, később a szomszédokat szórakoztatta meséivel. Megőrzött repertoárja meghaladja a száz mesét, ebből ötvennégy jelent meg nyomtatásban. Meseanyaga már nem teljesen hagyományos. Tündérmesék és tréfás mesék mellett háborús élményeit is meséli. Meséinek nyelvezete ponyvaízű, annak ellenére, hogy a mesemondó egyre súlyosbodó vaksága miatt harminchét éves kora óta nem olvasott. Nagyon jó előadó, alkotó egyéniség. Dégh Linda Pandur Péter mesemondásában hangsúlyozza a dramatikus előadókészségét, valamint a misztikum iránti hajlamot és az egyéni meseszerkesztő képességet.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Karcsa, 1932 –): bodrogközi mesemondó. 1970-ig fiatal kora ellenére százötven mesét jegyzett le Nagy Géza. A előadásmódjára jellemzőnek mondható, hogy hangjának színezésével köti le a közönség figyelmét.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Gálocs, 1867 – Baktalórántháza, 1958): részben szlovák származású, magyar anyanyelvű mesemondó. Meséinek nagy részét egy szomszédjuktól tanulta Gálocson, ahonnan tizenkilenc éves korában Szabolcsba költözött. Meséiben szülőfalujának nyelvjárása jól érződik. Hetvenhét mesét jegyeztek le tőle, ezek között minden mesei műfaj megtalálható. Reprodukáló mesemondóként tartják számon.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Kiskunfélegyházi tanyák, 1924 – Kiskunfélegyháza, 1995): a „Mesekirály” címmel illetett kiskunfélegyházi mesemondó. Meséit gyerekkorában apjától, idősebb testvéreitől és a környező tanyák lakóitól tanulta. Bereznai Zsuzsanna 1994-től egy év leforgása alatt majdnem százötven szöveget gyűjtött tőle. Ennek mintegy harmadrésze valódi mese, a többi trufa, de találhatunk köztük vicceket is. Anekdotázó hajlamú, rendkívüli memóriával rendelkező mesemondó volt.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Székelykeve, 1911 – Szabadka, 2000): szerbiai, al-dunai székely mesemondó. Közel százharminc mesét tudott, ezek nagy részét hagyományos úton tanulta. A gyűjtőnek, Beszédes Valériának már Szabadkán mesélt frissen olvasott Illyés Gyula-féle meseátdolgozásokat is, csak hogy növelje meséi számát. Meséiben érezhető a székely nyelvjárás, a székely ember gondolkodásmódja és humora. „Szőcs Boldizsár meséit részben a bukovinai székely hagyományból merítette, a tréfás történetek egy része már a vajdasági magyar örökséget eleveníti fel de megtanulta a szomszéd népek trufáit is” – írja róla Beszédes Valéria.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Kopács, 1893 – ?): horvátországi, drávaszögi mesemondó. Meséinek egy részét gyermekkorában a családjában hallotta, apja és nagybátyja is kiváló mesemondó volt. Legszebb meséit gyerekként a kopácsi csősztől tanulta. Halászmestersége alkalmat adott a mesélésre. Tizenhárom mesét jegyeztek le tőle, feltehetően nem az egész meserepertoárját. Minden mesei műfajt mesélt, de a hosszú tündérmeséket kedvelte. E mesék igen gazdagok a hagyományos mesei formulák, a mesei helyleírások (égig érő fa, föld alatti világ, szarkalábon forgó vár, varnyúlábon forgó vár, kacsalábon forgó vár stb.), a fokozások és túlzások tekintetében.

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.

(Szaján, 1928 – Szaján, ?): szerbiai, bánáti mesemondó. Meséit édesanyjától tanulta. Gyerekkorában dohánycsomózáskor gyakran felváltotta édesanyját, és ő szórakoztatta a munkában részt vevőket. Beszédes Valéria huszonegy mesét vett hangszalagra, de ez nem a teljes mesekészlete. A gyűjtésben a tündérmesék és a trufák dominálnak. „Rendkívül színes, gördülékeny az előadásmódja, hangszínnel, hangsúllyal jelzi, hogy férfi vagy nő beszél, kérő vagy parancsoló a hangja a cselekménytől függően. Különösen kedveli a verses és dalbetétes meséket.” 

Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Budapest, 2004. 2006-ban második kiadás, 84–96.