Kérdések és válaszok a mesékről

A mese gyönyörködtet, mint bármely művészeti alkotás: a világ dolgait a művészet eszközeivel és hatóerejével ragadja meg, így hat az érzelmeinkre, összekapcsolódik élményeinkkel, tapasztalatainkkal. Segít abban, hogy egy időre kiemelkedjünk a mindennapok szürkeségéből, unalmából, gondjaiból, belépjünk a csoda, a „minden lehetséges” birodalmába. A mesében megjelenik a szép és a rút, az igazság és a hamisság, veszély, küzdelem, a hős bukása és megigazulása. A mese szórakoztat. A történetek hallgatása, az izgalmas és fordulatos kalandok, próbatételek, küzdelmek fölszabadítják a képzeletet. A mesehallgatás remek időtöltés, ráadásul – a meseolvasással szemben (amelynek, jelentőségét nem szeretném kisebbíteni) – a mesemondáshoz legalább két személyre van szükség: a mesemondóra és hallgatójára. Vagyis a mesemondás mindig valamilyen társas helyzetben történik, embertől emberig (lélektől lélekig) hatol. A mese tanít, nevel, eligazít az élet dolgaiban: nem becsülhetjük le a mesék oktató szerepét: gazdagítják ismereteinket, erkölcsi útmutatást adnak. A népmesékben, a Jó és a Rossz párharcában végül mindig a Jó győzedelmeskedik. A mesemondás-mesehallgatás olyan társas, minőségi időtöltés, amely közös élményben részesíti a jelenlévőket. Az átélt közös élmény - s az ebből fakadó közös tudás - részesei fél szavakból is megértik egymást: elég fölidézniük a számukra fontos és valamiért éppen aktuális mesei fordulatot, hogy aztán cinkos összekacsintással kimondatlanul is fölidézzék a mesehallgatás során megszerzett élményt. Ennek köszönhetően a mese nem csupán az egyéni identitást formálja (a mesehallgatás közben azonosulunk a hősökkel), hanem a mesélés élményében részesülő családi, baráti vagy más közösségek társas kapcsolatait is elmélyíti. A mesemondónak is örömet jelent, ha elvarázsolhatja hallgatóságát. Olykor meg kell küzdenünk a hallgatóság figyelméért. Amikor egy új, még nem bejáratott mesével birkózunk, fokozottan észnél kell lennünk, nehogy kifelejtsünk valami fontosat a történetből. Ám minden nehézséget feledtet a hallgatóság reakciója (a szavakba öntött, a tekintetben, testtartásban, önkéntelen hangadásokban megnyilvánuló bevonódás).

Ha pusztán az a célod a mesével, hogy fejlessz (szókincset, képzeletet, érzelmi intelligenciát, bármi egyebet), vagy gyógyíts a segítségével. Könnyen csapdába eshetünk, ha erőltetett módon csak ezeket a célokat tartjuk szem előtt: munkánk végeredménye didaktikus, kioktató, szájbarágós lesz, a mesemondás és hallgatás elveszti szabadságát és spontaneitását. Igaz ugyan, hogy a mesék pedagógiai és terápiás alkalmazása számos eredménnyel kecsegtet, de ez a napjainkban népszerű megközelítés komoly veszélyeket is hordoz, mert leszűkíti a mesemondás eredeti terét – művészi totalitását - az elérni kívánt hatás egyoldalú, funkcionális céljaira.

Röviden: bárkinek, aki készen áll arra, hogy mesét hallgasson. Nemcsak gyermekeknek szólhat a mese, az egyre gyarapodó számú felnőtt mesemondó alkalmak bizonyítják, hogy felnőtt hallgatóság körében is van mit keresnie a mesének. Egyaránt figyelembe kell vennünk a hallgatóság létszámát, életkori összetételét (nagyjából azonos korúak-e, mint egy óvodai csoport vagy iskolai osztály, vagy felnőttek és gyerekek vegyesen), a mesehallgatásban való jártasságát. Egykor a mesemondók mást és másképpen meséltek férfi vagy női hallgatóságuknak, idősebbeknek és a fiatalabbaknak. Érdemes a meseszöveg kiválasztásánál és a mese előadásmódjában, a szabadon alakított, rögtönzött elemek megformálásával hozzáigazítani a mesélést a közönséghez.

Családi vagy szűkebb baráti közegben a mesehallgatás intimitása könnyebben megteremthető. Amikor ismerik egymást a jelenlévők, könnyebb dolga van a mesemondónak: a szükséges figyelem megszerzéséért nem kell sok erőfeszítést tennie, és a mese aktualizálásához, személyes hangvételéhez is gazdagon meríthet abból a közös tudás- és élményanyagból, amely az egymást jól ismerők rendelkezésére áll. Ha nagyobb létszámú közönségnek mesélünk (akár egy 30 fős osztálynak, akár egy művelődési ház nagyobbacska termében összegyűlt 50-100 főnek), többet kell tennünk azért, hogy a hallgatóink valóban társaink legyenek a mesélésben: szerencsés, ha a jelenlévőkkel fenn tudjuk tartani a szemkontaktust, illetve a mesemondás előtt, vagy éppen a mesekezdő formulába szőve kérdéseket teszünk fel, megszólítjuk a közönséget. Emellett néhány magunkra mint mesemondóra utaló fordulattal személyesebbé tehetjük a mesélést. Gyerekcsoport esetében a közös éneklés, mondókázás is jó alapot teremthet a figyelmes mesehallgatáshoz.

Más meséket érdemes választani gyakorlott mesehallgatóknak, illetve azoknak, akik csak most tanulják a mesehallgatást. Elsőre talán meglepően hangzik, hogy a mesehallgatás képessége fejleszthető, tanulható, sőt szükség is van rá. A hosszú szöveget ugyanis lankadatlan, értő figyelemmel kell követnie a hallgatóságnak, nehogy elveszítsék a mese fonalát, bevonódjanak, érzelmileg ráhangolódjanak a történetre.

A mesemondás-mesehallgatás mindig is közösségi, társas tevékenység volt és marad. Ez akkor is így van, ha a mesemondás alkalmai megváltoztak az idők során. Egykor a mese elsősorban az őszi, téli társas munkaalkalmak kedvelt műfaja volt: kukorica- és tollfosztás közben, a fonóban hangoztak el leggyakrabban a mesék. De a kényszerű, hosszú ideig tartó összezártság (vonatutazás, katonaság, kórház, börtön) is teret adott a mesének. Napjainkban talán a gyereknek való elalvás előtti mesélés a legjellemzőbb, leggyakoribb. Ezt követi az intézményes oktatás-nevelés keretei között elhangzó mese az óvodában és az iskolában, ezek közeli rokona a könyvtári mesemondás. A hosszabb utazási vagy kényszerű várakozási idő is gyorsabban telik meséléssel. Sokan vállalkoznak arra, hogy kórházban, gyermekotthonban, táborokban mondjanak mesét. Újkeletű kezdeményezés a felnőtt meseestek megszervezése. Napjainkban kulturális programok önálló eleme vagy kísérőprogramja lehet a mesélés. Egyre többen vállalkoznak rá és bízvást egyre szélesebb lesz a felnőtt fejjel mesét hallgatni kívánók tábora is. A családoknak szánt programokon pedig a különböző generációk – gyerekek, felnőttek és szépkorúak – együtt hallgathatják a mesét.

Ez attól is függ, melyik mesei alműfajról van szó, ezen kívül a mesélő ügyességétől, tehetségétől (tudja-e érdekfeszítően, fordulatosan mondani a történetet), valamint a hallgatóság pillanatnyi türelmétől, figyelmétől. A hazugmese, a csalimese, a legendamesék és az állatokról szóló történetek egy része igen rövid, pár perces. A színesen, sok epizóddal, gazdagon elmondott novella- vagy tündérmese egy órán át, vagy akár még ennél tovább is tarthat.

Ahhoz, hogy mesemondásra add a fejed, érdemes sok mesét ismerni. Ebben segítséget nyújtanak a mesetárunkban olvasható szövegek, melyeket minden hónapban egy új mesével gyarapítunk (a hónap meséje). Ha ezeket mind megismerted, bibliográfiánkban a mesemondó mestereket bemutató részben számos olyan könyv, kiadvány címét közöljük, amelyekben gyönyörű meséket találhatsz. Mesét nemcsak olvasni, hallgatni is tudsz. Ha más mesemondókat hallgatsz, a mesemondás szövegen túli műhelytitkait is ellesheted tőlük. Naptárunkból tájékozódhatsz, a közeledben mikor és hol mondanak legközelebb mesét. Hidd el, érdemes rászánni az időt!

Mindenképp olyasmit meséljünk, ami kedvünkre való, örömünket leljük benne mesemondóként! Szintén érdemes végiggondolnunk, milyen a közönség összetétele (kora, létszáma, mesehallgatásban való jártassága) és milyen az a mesemondási helyzet, amelyre készülünk – ezek mind befolyásolják, hogy egyszerűbb vagy bonyolultabb, érzelmesebb vagy fordulatos, izgalmas mesét mondunk.

Mondjunk bátran ismert meséket, nincs szükség arra, hogy mindig új szöveggel készüljünk a mesemondásra! Különösen a gyerekeknek okoz örömet, ha a kedvelt történeteket újra és újra meghallgathatják. Az ismert mesék újramesélése során mesemondói tehetségünket is csiszolni tudjuk: rátalálunk azokra a fordulatokra, amelyek nagyobb örömet okoznak a hallgatóságnak, vagy mi magunk mondunk nagyobb kedvvel. Ezek rögzülnek, kikristályosodnak az emlékezetünkben és egy következő mesemondáskor könnyen felidézhetőek. A közismert meséket érdemes olyan változatban elmondani, amelyet hallgatóink nem ismernek.

A közönség köszöntése, megszólítása, önmagunk bemutatása segíthet a figyelem megszerzésében, a mesehallgatásra való ráhangolásban. Ha a külső Ha megkaptuk a szükséges figyelmet, mesekezdő formulával jussunk el a mesébe! Rövidebb és hosszabb mesekezdő formulákat is alkalmazhatunk, attól függően, készen áll-e a közönségünk a mesehallgatásra. Példatárunkban mindkét típust bemutatjuk.hatások nagyon erősek és nehéz a hallgatók figyelmét a meséhez vezetni, a közös éneklés (gyerekeknél a közös mondókázás, felelgetősdi), a találós kérdés igen hatékony segítőnk lehet.

A mesélés élményegyüttesében a szöveg szépsége mellett az is fontos, hogy a mesemondó hogyan adja elő a szöveget. Legfontosabb a természetesség, nincs szükség túlzott színészkedésre. A mesemondó a szereplők, a helyszínek, a mesei fordulatok életre keltéséhez (ahhoz, hogy a közönség a hallottakat mind jobban el tudja képzelni) a hangját, az arcjátékát, gesztusait, mozdulatait – vagyis az egész testét – használhatja.

Mindig olyan hangerőt használjunk, hogy a hallgatóság jól halljon bennünket! Szükség van a mesében a halkabb és hangosabb megszólalásokra (két szereplő párbeszéde esetében ez különböztetheti meg a megszólalókat, a mesei csoda, váratlan fordulat közeledtével a mesélő gyakran fogja suttogóra, hogy a fordulat bekövetkeztével hangosabb megszólalása jelezze a bekövetkezett változást). A figyelmet és a képzelőerőt a hangerő dinamikus váltogatása egyaránt megsegíti. Nem kell tehát állandóan nagyon hangosan beszélni, de arra is ügyeljünk, hogy a közönségnek ne kelljen erőlködnie a hallhatóságunkért. A halkabb részeket artikuláltabban, tagoltabban hangoztassuk!

A jó mesélő egy árnyalatnyival lassabban mondja a mesét a megszokott, rendes beszédtempóhoz képest. Ugyanakkor a beszéd gyorsabb vagy lassabb tempója - a hangerőhöz hasonlóan - segítségünkre lehet a mesei szereplők megjelenítésében (pl. egy már-már hadarva megszólaló szereplő) a mesében ábrázolt mozgás érzékeltetésében vagy a feszültségteremtésben. A beszédtempó váltogatása a figyelem fenntartását is elősegíti.

Magasabb vagy mélyebb hangon szólalnak meg a női és férfi, a bajba jutott vagy éppen ellenséges mesei hősök. Elsősorban a mesei szereplők megjelenítésének fontos eszköze a magasabb vagy mélyebb beszédhang alkalmazása. (Nem könnyű elválasztani a hangerőtől, de érdemes figyelmet fordítani a kettő megkülönböztetésére.) A hangmagasság elvontabb jelenségek érzékeltetésében is szerepet kaphat, pl. a komikum, a veszély megjelenítése során.

A mesemondáshoz hozzákapcsoljuk a tájnyelvi megformálást, hiszen egykori mesemondóink saját vidékük nyelvjárásában szólaltak meg. Ma is van olyan mesemondó, aki szülőföldjén gyermekkorában elsajátított egy tájnyelvet. Helyes, ha a mesét tőlük így halljuk. A mese azonban nem a fonetikai (hangzás szintjén megnyilvánuló) nyelvjárási jellegzetességek használatától lesz ízes és hiteles: a mesterkélt, erőltetett tájnyelvi beszéd inkább kárára van a mesemondásnak. (Gátolja a mesemondót is a szabad szövegformálásban.) Egy-egy tájszó (répa/murok, bab/paszuly, krumpli/pityóka stb.) mesébe szövése azonban megadja a mesék sajátos régi-népi ízét, varázsát.

Az arckifejezés (mimika), a kéz és a test gesztusai nem feltétlenül szükségesek, de hatékony kiegészítői lehetnek a mesemondásnak. Ismerünk olyan egykori mesemondókat (például: Ámi Lajos, vagy Kurcsi Minya (a pókerarcú), aki szintén közéjük tartozik), akik csak a hangjukkal teremtettek mesei világot, arcjáték és testbeszéd nélkül.
A gesztusokat többet használó mesemondók például: Pandur Péter, Görbedi IstvánAz arckifejezés és a testtartás a mesei szereplők jellemének vagy pillanatnyi állapotának megjelenítését segíthetik: a büszkeség, küzdelemre kész állapot, öreg-megfáradt test, a kényes-finom királylányka, deli vitéz a kihívás pillanatában mind más és más testtartással, arcjátékkal érzékeltethető
A kézmozdulataink, a tekintetünk iránya vagy éppen az, hogy merre fordulunk egész testünkkel a mesemondás során, érzékelteti azt, hogy a mesei térben mi hol helyezkedik el, e térbeli jelenségek távolság vagy méret szempontjából hogyan viszonyulnak egymáshoz.

Videópéldáink mindkét lehetőséget bemutatják. Ülve talán kényelmesebb mesélni (különösen akkor, ha hosszú mesemondás vár rád), több lehetőséget ad a kezek és a test használatára, sőt, bizonyos helyzetekben fölpattanhat a mesélő, ha a helyzet úgy kívánja. Nemcsak fölállhatsz, ez nyomatékot ad, kizökkent, jelezheti a mesei tereket – az álló és ülő helyzet váltogatása indokolt esetben hasznos…Egy dolog biztos azonban: a mesemondó versenyek fegyelmezett, kezüket maguk mellé szorító, (vigyázzállásban) mesélő résztvevőinek testbeszéde (és ezáltal egész mesemondása) fölösleges, értelmetlen korlátokkal birkózik.

A jó mesélő nem szó szerint mondja el (fel) újra és újra ugyanazt a történetet, hanem minden meséléskor újraalkotja azt. Ebben mindenképp különbözik a mesemondó és a prózamondó (aki az irodalmi szöveget nem másíthatja meg, előadói kvalitásait a kötött szöveg megformálása során csillanthatja meg).
Vannak a mesének állandó, nem megváltoztatható elemei és olyanok, amelyek több-kevesebb szabadsággal alakíthatóak. A mese szereplői és a történet váza (a szüzsé, amelyről a mese wikipédiában olvashatsz), valamint néhány a mesei nyelvre jellemző kötött formula alkotják a mesék szilárd és állandó vázszerkezetét. Egyéni alkotókedvünk és tehetségünk a részletek megformálása során bontakozhat ki. Kedvünkre váltogathatjuk például a mesei kezdő- és záróformulákat. Ugyancsak lehetőségünk van arra, hogy összekapcsoljunk meséket vagy különválasztva mondjuk el őket.
A szereplők külsejének vagy jellemének, pillanatnyi állapotának, érzelmeinek bemutatásakor szintén nagy szabadságunk van, akárcsak a mesei helyszínek, eszközök, tárgyak megjelenítése során.