Arany László: Magyar népmeséinkről. Budapesti Szemle 1867. VIII. 40–66, 200–228.
Arany László (1844–1898) tanulmánya Henszlmann Imre értekezésének megjelenése után húsz évvel látott napvilágot. Eredetileg a Kisfaludy Társaságban hangzott el, székfoglaló előadásként. A 23 éves Arany László az addig ismert teljes magyar mesekincset (240 kiadott szöveget) áttekintette. Elkülönítette a mesét a rokon műfajoktól (rege, monda, adoma), definiálta a népmese fogalmát. A mese három alosztályát határozta meg: jelképes mese, tanmese, furcsaságok. Dolgozatában ezeket ismertette nagyon részletesen, sok szövegpéldával, újabb alkategóriákat határozva meg.
Berze Nagy János: Égigérő fa. Magyar mitológiai tanulmányok. A bevezető tanulmányt írta és a tudományos szerkesztést végezte dr. Dömötör Sándor. Harmadik kiadás. Kiadja a Baranya megyei tanács v. b. művelődési osztálya, Pécs, 1984.
Berze Nagy János (1879–1946) a 20. század első felének egyik legnevesebb magyar mesekutatója volt. Több saját gyűjtésen alapuló népmesegyűjteményt adott ki (Népmesék Heves és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből, Baranyai magyar néphagyományok), mások gyűjteményeihez folklorisztikai jegyzeteket készített, ő írta a Magyarság néprajza című kézikönyvben a mese-fejezetet, és elkészítette a magyar népmese-típusokról szóló hatalmas összefoglalását (amely azonban csak halála utána, 1957-ben jelent meg). Ebben az első ízben 1958-ban kiadott kötetben olyan mitológiai és vallástörténeti dolgozatai olvashatók, melyekben a magyar népmesék és hiedelmek elemzése révén kívánta megrajzolni a magyar ősvallást (a világ közepe, a világ oszlopa, a világ hegye, a világ fája, a planétaistenek, az anyaistennő és a magyar Máriakultusz/Boldogasszony-kultusz, a sámán szertartás és a világfa-mesék, a hétrétegű alvilág stb.).
Domokos Mariann: Mese és filológia. Fejezetek a magyar népmeseszövegek gyűjtésének és kiadásának 19. századi történetéből.Akadémiai, Bp., 2015.
A hiánypótló munka az eddig legátfogóbb képet adja a 19. századi magyar mesegyűjtések történetéről; szerkesztőkről, gyűjtőkről, mesemondókról. Az első nagy fejezet a népköltési gyűjtés megindulását, a ponyvanyomtatványok és a mese kapcsolatát, valamint néhány 19. századi mesemondót mutat be, továbbá a meseillusztráció szerepét 19. mesekötetekben. A második fejezet az 1850-es-1860-as évek népmesegyűjtéseit tárja fel: Csaplár Benedek, Kazinczy Gábor, Merényi László, Gyulai Pál ez irányú (és eddig szinte alig ismert) munkásságát, valamint a Magyar Népköltési Gyűjtemény első kötetében (1872) közreadott meséket és gyűjtőiket. Végezetül a népmesegyűjtések szerzői jogi vonatkozásait tárgyalja, felrajzolva a mesemondó, a gyűjtő és a szerkesztő jogáról kialakított nézetek történetét. A kötet képmellékletében 19. századi mesekéziratok, ponyvakiadványok képei, mesemondók portréi, korabeli meseillusztrációk láthatók.
Görög-Karády Veronika: Éva gyermekei és az egyenlőtlenség eredete. Mesék teremtéstörténetek, etnoszemiotikai elemzések (Afrika, Európa). L’Harmattan, Bp., 2006.
Görög-Karády Veronika etnológus 1956 után Párizsban végezte egyetemi tanulmányait és kutatóként a francia szájhagyományozó irodalomelemző iskola tagjaként előbb afrikai szövegekkel, majd az 1980-as évektől hazai gyűjtései révén a magyarországi roma mesemondással foglalkozott. Több kötetben tette közzé gyűjtéseit (pl. Szalonnafa: varsányi cigány népmesék, elmondta Berki János és családja; Erdős Lajos mesei világa és meséi: népmesék Tyukodról; A három út: varsányi cigány mesék Berki Jánostól). A tanulmánykötetben 17 dolgozata olvasható, amelyek afrikai, illetve kelet-európai (magyar, roma) mesék és mitikus elbeszélések etnoszemiotikai elemzését nyújtják. A tanulmányokban azt vizsgálja, hogyan jelenik meg az identitás, a társadalmi és a családon belüli egyenlőtlenségek, a hatalom és alávetettség problémája ezekben a szövegekben.
Gulyás Judit: mert ha irunk népdalt, mért ne népmesét? A népmese az 1840-es évek magyar irodalmában. Akadémiai, Bp., 2010.
Magyarországon csak a 19. század végére vált szélesebb körben elfogadottá az a felfogás, amely értéket és önmagán túlmutató jelentőséget tulajdonított a népmesének (mint esztétikai terméknek és mint a nemzeti identitás formálásának és fenntartásának egy kiemelt szövegtípusának). A kötet azt próbálja meg bemutatni, milyen kísérletek történetek a 19. század első felében arra, hogy az ekkor általában értéktelennek vagy alsóbbrendű szórakoztató műfajnak tekintett mesét a szóbeliségből a nyomtatott írásbeliség közegébe áthelyezzék, hiszen nem csak népköltészetként vagy gyermekirodalomként tekintettek rá, hanem lehetséges szépirodalmi műfajként is kísérleteztek vele. Ennek kapcsán három szerző (Petőfi, Arany, Tompa) „népmeseként” vagy „néprege”-ként megjelentetett, mesei szüzséken alapuló műveit elemzi (pl. János vitéz, Rózsa és Ibolya, Népregék, népmondák), kitérve a magyar népmesekutatás történetére, a népmese-irodalmi mese elkülönítés átmeneteire és problémáira, a szóbeliség és írásbeliség közötti váltás technikai és ideológiai hátterére is.
Henszlmann Imre: A népmese Magyarországon. Magyar Szépirodalmi Szemle 1847. II. félév, 6. sz. (aug. 8.) 81–86., 7. sz. (aug. 15.) 100–106., 8. sz. (aug. 22.) 117–122., 9. sz. (aug. 29.) 133–141., 10. sz. (szept. 5.) 152–156., 11. sz. (szept. 12.) 164–172., 12. sz. (szept. 19.) 181–188., 13. sz. (szept. 26.) 200–207., 14. sz. (okt. 3.) 213–220., 15. sz. (okt. 10.) 228–236., 21. sz. (nov. 21.) 321–324., 22. sz. (nov. 28.) 346–349., 23. sz. (dec. 5.) 361–366., 24. sz. (dec. 14.) 379–380.
Az első tanulmány a magyar népmesékről az Erdélyi János szerkesztette Magyar Szépirodalmi Szemlében jelent meg 1847-ben az elismert irodalomkritikus, művészettörténész, régész Henszlmann Imre (1813–1888) tollából. A tanulmány közel száz oldal terjedelmű; évtizedekig nem követte hasonló alaposságú munka. Henszlmann a magyarországi népmeséket vizsgálta, így nemcsak a magyar, hanem a Magyarország területén gyűjtött román és szlovák népmeséket is bevonta elemzésébe (összesen 75 szöveget vizsgált). Célja az volt, hogy összehasonlító kutatásaival bemutassa a magyar népmesék jellegzetességeit. Három fő műfaji kategóriát különített el: jelvi (jelképes vagy szimbolikus) mese (kb. a mai értelemben vett tündérmese), didaktikus mese (tanító mese, fabula), és dévajka (tréfás mese). A korabeli nemzetközi szakirodalomban igen tájékozott Henszlmann a Grimm testvérek nyomán úgy vélte, hogy a jelvi mesék minden népnél egy őstípusra vezethetők vissza és elhomályosult mítoszok nyomát őrzik, melyek eredetileg a napistennek a téllel, hideggel, halállal való küzdelmét ábrázolták. Henszlmann kitárt a magyar népmesék keleti vonásaira is. A népmesék sorában tárgyalta a Lúdas Matyit, a János vitézt és a Rózsa és Ibolyát. Szemléje eredménye az volt, hogy az eddig gyűjtött magyar népmese-anyag szegényes, töredékes és kevés nemzeti jellegzetességet mutat, ezért sürgette a honi mesegyűjtések kiterjesztését. (A tanulmány egyetlen újabb kiadása: Folklorisztikai tudománytörténet. Szöveggyűjtemény. I. 1840–1900. Szerk. Dömötör Tekla – Katona Imre – Voigt Vilmos. Bp., Tankönyvkiadó, 1978. 246–321.)
Honti János: Válogatott tanulmányok. Szerkesztette és az előszót írta Ortutay Gyula. A záró jegyzeteket írta Dömötör Tekla. Honti János műveinek jegyzékét összeállította Voigt Vilmos. Akadémiai, Bp., 1962.
Honti János (1910–1945) folklorista, mesekutató, klasszika-filológus, keltológus még gimnazistaként készítette el az addig kiadott magyar népmesék Aarne-rendszerű, vagyis a finn földrajz-történeti módszert követő katalógusát, amely 1928-ban a Folklore Fellows sorozatában jelent meg, és a nemzetközi kutatás számára foglalta össze a magyar mesekorpusz jellegzetességeit, igen fiatalon nemzetközi ismertséget szerezve szerzőjének. A népmese és a hősmonda összefüggéseiről szóló, egy mitikus ősmese meglétét feltételező kötete szintén Finnországban, az FFC sorozatában jelent meg 1931-ben. Honti a népköltészeti műfajok közül a mesén kívül a mondával, hősepikával, legendával és a balladával foglalkozott tanulmányaiban. A műfaj poétikai sajátosságai mellett a mesét filozófiai-esztétikai megközelítésből vizsgálta. Bár az analitikus filológiai megalapozottságú finn módszertől indult és elemzései filológiai szabatosságát megőrizte, idővel inkább mese-mítosz-költészet és vallás lényegi azonosságát hangsúlyozta munkáiban, és a mesét a világgal szembeni állásfoglalás, az önmegértés és a valóságértelmezés egy módjaként szemlélte, ami a korábbi pozitivista és a későbbi egyéniségkutató mesekutatási irányzattól egyaránt megkülönböztette. A kötet 22 tanulmányát tartalmazza, köztük olyan írásokat is, amelyek Honti életében csak angolul, németül vagy franciául jelentek meg. A három fő fejezet közül az elsőben a meséről írott cikkei olvashatók (két nagy esszéje, A mese világa és Az ismeretlen népmese is), a másodikban az epikus néphagyomány más műfajairól (ballada, monda) szóló dolgozatai, a harmadikban pedig a mitikus elbeszélésekről, sagákról írott művei.
Katona Lajos: Folklór kalendárium. Válogatta, szerkesztette, a bevezető tanulmányt írta, a jegyzeteket és a bibliográfiát összeállította Reisinger János. Gondolat, Bp., 1982.
Katona Lajos (1862–1910) irodalomtörténész, filológus, a szaktudományos szövegfolklorisztika hazai megalapozója volt. A népköltészet iránti érdeklődés, a népköltési tárgyú gyűjtések és elemzések a 19. század végére egy új tudományág, a folklorisztika intézményesüléséhez vezettek: ekkor alakult pl. a Magyar Néprajzi Társaság és jött létre máig működő szakfolyóirata, az Ethnographia. Katona Lajos képzettségénél és nemzetközi tájékozódásánál fogva vezető szerepet töltött be abban a folyamatban, melynek célja a népköltészet tudományos vizsgálata érdekében egy széles körű adatfelvételre építő, a forrásokat kritikával vizsgáló, összehasonlító módszer kidolgozása volt. Egyetemi magántanárként, az Ethnographia szerkesztőjeként, mesei tárgyú tanulmányok, bírálatok, ismertetések szerzőjeként erőteljes hatást gyakorolt a magyar népmese-értelmezés alakulására. Bár nem állt módjában önálló kötetet összeállítani kutatási eredményeiből, e tanulmánykötet százötven lapnyi terjedelemben közli a népmesékre vonatkozó és mára már nehezen hozzáférhető írásait. Ezek között megtalálható a mesére vonatkozó korabeli szakirodalom értelmező áttekintése, az első mesei típuskatalógus (amely a 19. század végéig ismert, összes kiadott magyar népmese figyelembevételével osztályozta a magyar mesekincset), egy-egy mesei motívum (pl. a mágneshegy/Akastyánhegy) vagy pedig mesetípus (pl. Ludas Matyi) történetének, elterjedésének feltárása éppen úgy, mint programadó tanulmány a korabeli hazai népmesekutatás irányaira nézvést. A kötet a továbbiakban Katona ünnep- és szokástanulmányait, valamint a középkori népkönyvekre, exemplumokra, látomásirodalomra vonatkozó írásait közli.
Magyar népmesekatalógus I–X/1. Főszerkesztő Kovács Ágnes. Bp., MTA Néprajzi Kutatócsoport, 1982–2001.
A magyar nyelvterületen az 1970-es évek végéig rögzített, kéziratban maradt vagy kiadott népmesék adatait tartalmazó, műfajonként tagolódó, összesítő nemzeti típuskatalógus, amely hozzávetőlegesen 22000 szöveg feldolgozásával készült, az akkor érvényben lévő nemzetközi (Aarne-Thompson) mesekatalógushoz igazodva. Az egyes kötetek az egy-egy műfaji alcsoportba sorolható mesék adatait tartalmazzák: 1. állatmesék (AaTh 1–299), tündérmesék (AaTh 300–749), 3. legendamesék (750–849), 4. novellamesék (AaTh 850–999), 5. a rászedett ördögről szóló mesék (AaTh 1030–1199), (5/A. János szolga-mesék, AaTh 1000–1029, 1120, 1132 – nem jelent meg, csak kéziratban hozzáférhető), 6. rátótiádák/falucsúfolók (AaTh 1200–1349), 7/A. tréfák (AaTh 1350–1429), 7/B. trufák és anekdoták (AaTh 1430–1639*), 7/C. trufák és anekdoták (1640–1874), 8. hazugságmesék (AaTh 1875–1999), 9. formulamesék (AaTh 2000–2399). A 10. kötet tartalmazná az összes kötet adatait összegző bibliográfiát. Ebből egyelőre a cigány mesemondók repertoárjának bibliográfiája jelent meg (10/1.) Egy-egy műfaji köteten belül a katalógus a típusok sorrendjében haladva közli az adott típus nemzetközi típusszámát (pl. AaTh 707), címét (pl. Az aranyhajú ikrek), a szüzsévázlatot (általánosított tartalmi összefoglalót a cselekményről a legjellegzetesebb motívumokkal és epizódokkal), majd időrendi sorrendben haladva a típushoz sorolható kéziratos vagy kiadott meseszövegek (variánsok) bibliográfiai adatait és a gyűjtés helyét (az Aranyhajú ikrek esetében pl. 35, a típushoz sorolható mese szerepel az 1822 és 1971 közötti időszakból, Csongrád, Hont, Arad, Heves, Baranya, Tolna, Szolnok-Doboka, Kolozs, Nógrád, Torontál, Bács-Bodrog stb. megyékből), végül a vonatkozó magyar és/vagy nemzetközi szakirodalom adatait. Egyes kötetek meseszövegeket is közölnek mutatványként a típusoknál.
Nagy Ilona: A Grimm-meséktől a modern mondákig. Folklorisztikai tanulmányok. Szerkesztette Gulyás Judit. L’Harmattan–MTA BTK Néprajztudományi Intézet, Bp., 2015.
Nagy Ilona folklorista, a Parasztbiblia szerzője évtizedeken át végzett folklórgyűjtést a Kárpát-medencében. A kötetben 13 tanulmánya olvasható, amelyből tíz kifejezetten a népmese és a mesemondás értelmezésével foglalkozik. A Grimm-testvérek mesegyűjteményéről szóló nagy tanulmány a téma legalaposabb hazai összefoglalása, amely részletesen foglalkozik azzal, hogyan, kiktől gyűjtötték a fivérek a meséket, és hogyan változtatták meg azokat az évtizedek során. A további dolgozatok azt is bemutatják, hogyan épül fel a mesemondás menete, milyen tényezők befolyásolják azt, miben különbözik a női és a férfi mesemondók repertoárja, hogyan rögzíti a gyűjtő a szóbeli mesemondást és milyen változtatások után kerül nyomtatott formában olvasóközönség elé. Két tanulmány pedig azt vizsgálja, hogyan jelenik meg az erotika a magyar népmesékben, illetve milyen kapcsolat lehet Az ördög három aranyhajszála típusú magyar népmesék és az antik mitológiából ismert Kharón alakja között.
Nagy Olga: A táltos törvénye. Népmese és esztétikum. Kriterion, Bukarest, 1978.
Nagy Olga nevéhez fűződik a 20. század második felében a magyar népmesekutatáson belül az egyetlen átfogó meseesztétika megalkotása. Voigt Vilmos általában dolgozott ki egy folklór esztétikát (A folklór esztétikájához, 1972), míg Nagy Olga egyetlen konkrét műfaj, a mese kapcsán végezte ezt el, újabb és újabb megközelítéseket bevonva vizsgálataiba. Ez a törekvése azt jelentette, hogy túllépett egy-egy mesei motívum, szüzsé, típus, szereplő stb. elemzésén, vagy éppen a mesemondás és a mesemondó egyéniség életútjának és alkotásmódjának dokumentálásán, és arra próbált meg választ keresni, hogy melyek a szóbeliségben hagyományozódó mese műfajának azon alapvető jellegzetességei, amelyek annak működését, fennmaradását, poétikai karakterét és létszemléletét meghatározzák és biztosítják. Kötetében bemutatja a sajátságos mesei fantasztikum és jelképesség eredetét és természetét, esztétikum és sztereotípia viszonyát, elemzi a mesei elem esztétikai lehetőségeit, a mese strukturális és kompozíciós törvényszerűségeit, illetve a népmesei elbeszélőstílusokat. A továbbiakban azt vizsgálja, hogyan jelenik meg a grandiozitás és a tragikum, a hősiesség és a humor a tündérmesékben, majd egy másik műfaji alcsoportban, a tréfás mesékben jelentkező mitikus és realista vonulatot mutatja be.
Nagy Olga: Hősök, csalókák, ördögök. Esszé a népmeséről. Kriterion, Bukarest, 1974.
Nagy Olga (1921–2006) erdélyi folklorista tucatnyi népmesegyűjteményt adott ki és évtizedekre kiterjedő gyűjtési tapasztalatai révén átfogó népmeseismerettel bírt. A népmese esztétikájára, létszemléletére, jelentésére, felépítésére, működési és hatásmechanizmusára vonatkozó írásai, a mesei világ megértésére tett kísérletei egyedülállóak voltak a magyar népmesekutatásban a 20. század második felében, s ebből a szempontból Honti János szemléletmódjához ő állt ekkor a legközelebb. Honti mellett Berze Nagy és Solymossy megfigyeléseire is támaszkodott, a nemzetközi szakirodalomból pedig a román folkloristák művei mellett Max Lüthi, Lutz Röhrich, van Gennep, Eliade, Frazer munkáira. Kötetében előbb a mesei világ működésének fő jellegzetességeit (csoda, borzalom, ellentétek, jutalom és bűnhődés, a világ korrekciója) elemzi, majd pedig a főbb mesei szereplők sajátosságait mutatja be. Előbb a különböző hőstípusokat értelmezi (a mitikus hős, a táltos jellegű hős, a fausti, az ördöggel szerződést kötő hős, a kópé, a csínytevő), s egy fejlődési ívet is felrajzol, amely szerint a világkép demitizálódásával a rendkívüli erejű, csodás születésű, kozmikus jelentőségű feladatokat megoldó hősökből abnormális, gonosz vagy különc karakterek lesznek, átadva helyüket a hétköznapi világhoz egyre közelebb álló hőstípusoknak, míg végül a sort a kisember vigaszának tekinthető kópék zárják, akiknek sem rendkívüli testi erejük, sem csodálatos hatalmuk vagy varázseszközeik nincsenek, csupán leleményességük révén boldogulnak. A következő egységben a hős ellenfeleinek, a mese negatív pólusát képviselő alakoknak, a boszorkánynak és a sárkánynak alakulástörténetét vizsgálja, rámutatva azok ambivalens karakterére. Végezetül a hős segítőit mutatja be: a varázseszközöket, a fákat és növényeket, valamint az állatokat, különös figyelmet szentelve a táltos alakjának.
Raffai Judit: A magyar mesemondás hagyománya. Útmutató mesemondók, pedagógusok és minden népmesekedvelő számára. Hagyományok Háza, Bp., 2004.
A szabadkai folklorista, a Vajdasági Magyar Népmesekatalógus szerzője, népmesegyűjtő és mesemondó versenyek szakértője által összeállított hiánypótló munka a hagyományos mesemondás jellegzetességeit és a néprajzkutatás idevágó főbb megállapításait foglalja össze az érdeklődő nagyközönség számára áttekinthetően, világosan. Kiindulásként meghatározza a népmese fogalmát, szerkezeti és formai jellegzetességeit, viszonyát az irodalmi meséhez és a rokon műfajokhoz. Ezt követően a néprajzkutatás eredményeit összegzi a hagyományos mesemondás elsajátítására, alkalmaira, technikáira vonatkozólag. Ismerteti, hogyan módosul a mese, amikor a szóbeli előadásból írásos szöveg lesz, melyek voltak a főbb mesegyűjtemények, hogyan hatott a mese az irodalomra. Kiemelten tárgyalja a mesefolklorizmus jelenségét, amikor a hagyományos mesemondás iránti tudatos érdeklődés hatására új közegben és fórumokon jelentkezik a mesemondás (iskola, versenyek, mesemondó klubok stb.). Ehhez kapcsolódóan gyakorlati útmutatást is nyújt a mesemondás tanulására és tanítására, illetve a mesegyűjtésre vonatkozólag. Ezt követi a jelentősebb magyar mesemondókat bemutató fejezet, majd a fényképmelléklet, amely a mesemondás gesztusait bemutató képeket, illetve mesemondó portrékat tartalmaz. A szakirodalmi ajánló népmesegyűjtemények, illetve néprajzi kézikönyvek és tanulmányok, monográfiák adatait teszi elérhetővé.
Solymossy Sándor: A „vasorrú bába” és mitikus rokonai. Válogatott tanulmányok. Válogatta és sajtó alá rendezte Horváth Ildikó. Az előszót írta Verebélyi Kincső. Akadémiai, Bp., 1991.
A 18. század végén élénkült meg az érdeklődés a magyarság kereszténység előtti ősvallása iránt. Mivel ehhez írásos emlékek meglehetősen korlátozottan álltak rendelkezésre, ezért már a 19. század közepétől elfogadottá vált az a megközelítés, amely a szájhagyományban megőrzött szövegek bevonásával próbálta meg valamilyen módon rekonstruálni a pogány mitológia elemeit (pl. Ipolyi Arnold Magyar Mythologia c. műve). A 20. század első felében alkotó folkloristák-etnológusok egy része (Berze Nagy János, Róheim Géza, Solymossy Sándor) folytatták a mitológiai nyomok keresését a folklórban, elsősorban a népmesékből, illetve bizonyos hiedelmekből próbáltak az archaikus elemekre következtetni. Solymossy Sándor (1864–1945) néprajzkutató nem csupán a magyar népmeseszövegeket vonta be elemzéseibe, hanem nagy nemzetközi összehasonlító anyaggal dolgozott (igaz ugyanakkor, hogy két hasonló motívum kapcsán akkor is hajlamos volt közös eredetet feltételezni, amikor ezt más adat nem támasztotta alá). Ő volt az egyik első kutató, aki pl. egy mesetípus (Jávorfácska) történetét az összes ismert változat összeolvasásával és térképre vetítésével próbálta megvilágítani. Solymossy a mese világképét mágikusnak tartotta, s ezért alkalmasnak arra, hogy archaikus hit- és tudáselemeket őrizzen meg. A kötetben olyan tanulmányai olvashatók, amelyek a keleti (vagyis honfoglalás előtti, nem európai) motívumokat és szereplőket próbálják meg a magyar népmesékből sok nemzetközi párhuzam segítségével azonosítani (pl. vasorrú bába, ólomfejű barát, vasfejű farkas, sárkány, kacsalábon forgó/láncon függő várkastély, táltospárbaj, kancatejfürdő, égig érő fa, kiugró vánkosok stb.).
Voigt Vilmos: Mese. In Voigt Vilmos (szerk.): A magyar folklór. Egyetemi tankönyv. Osiris, Bp., 1998, 221–280.
A jelenleg (2017-ben) rendelkezésre álló legalaposabb és legszakszerűbb magyar nyelvű áttekintés a népmesehagyományról és a népmesekutatásról. A tárgyalt témák: a mese felfedezése, a szaktudományos mesekutatás eredményei, a mese elterjedése és területi típusai, a mese történetének kezdetei, a középkori európai mese, a „mese” név és a mese műfaja, a honfoglalás előtti és kora középkori magyar mese kérdései, a középkor utáni magyar mesekincs fejlődése, a 18. századi mesekincs rétegei, a magyar mesekutatás és -gyűjtés története a 19. században, a 20. századi magyar mesevizsgálat, magyar mesekincs a környező országokban, nem magyar mesék Magyarországon, a mai magyar népmese területi csoportjai, a magyar népmese műfajai, mesemondó és közönsége, a magyar népmese formai sajátosságai, a mese esztétikuma. A fejezetet igen gazdag jegyzetapparátus és irodalomjegyzék egészíti ki (ez utóbbi elérhető: http://magyar-irodalom.elte.hu/palimpszeszt/24_szam/27.html).
Voigt Vilmos: Meseszó. Tanulmányok mesékről és mesekutatásról. MTA-ELTE Folklór Szövegelemzési Kutatócsoport, Bp., 2007–2009.
A magyar és a nemzetközi folklorisztika kiemelkedő kutatójának írásait tartalmazó kötet első része a magyar népmeséről szóló összefoglalások áttekintése után a mese szó etimológiájával, használatával, eredetével foglalkozik, a mesei nevek vizsgálatának lehetőségeivel és az állatok királya motívum mesebeli megjelenésével. Ezt követően történeti kérdésekre tér ki a legkorábbi magyar mesegyűjtemények kapcsán, majd a népmese stílusának problémájára. A páratlan szakirodalmi tájékozottsággal bíró szerző több tanulmányban nyújt áttekintést a különféle nemzetközi és hazai meseértelmezési irányzatokról és eredményekről. Mindemellett a magyar és nemzetközi mesekutatás alapműveit is bemutatja és értékeli (pl. Enzyklopädie des Märchens, Magyar Népmesekatalógus, a Hans-Jörg Uther szerkesztette új nemzetközi mesekatalógus stb.), és kiemelkedő magyar és külföldi mesekutatók életművét ismerteti meg az olvasóval (pl. Propp, Meletyinszkij, Max Lüthi, Rudolf Schenda, Alan Dundes, Honti János, Dégh Linda, Dobos Ilona, Nagy Olga stb.). A kötet végén a szerző mesére és a rokon műfajokra vonatkozó műveinek igen részletes jegyzéke is megtalálható, valamint Honti János ritkán idézett írása Ortutay Gyula Fedics Mihály mesél (1940) c. gyűjteményéről.