Eredeti népmesék. Összegyűjtötte Arany László. Kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1862.
Az 1862-ben megjelent, 31 mesét tartalmazó gyűjteményt Arany László (1844–1898) 18 évesen tette közzé. A szövegekhez nem írt bevezetést, magyarázó jegyzetet is csak a csali mesék használatához fűzött. A Magyar Tudományos Kézirattárában őrzött kéziratok tanúsága szerint a mesék túlnyomó részét édesanyja, Ercsey Julianna és nővére, Arany Julianna jegyezték le, akik mindketten jó mesemondó hírében álltak. Nem tudni, hogy a lejegyzés mikor és hol történt, de feltehetően 1854 és 1862 között zajlott. A családtagok életútját ismerve a nagyszalontai és/vagy a nagykőrösi mesehagyományból meríthettek. Arany László a kézirathoz képest átstilizálta a szövegeket, amelyek megjelenésük után azonnal kiérdemelték a „legjobban elbeszélt magyar mesék” minősítést. A gyűjtemény műfaji újítása volt, hogy rímes-ritmikus formulameséket és állatmeséket is közölt a tündérmesék, tréfás mesék és novellamesék mellett, továbbá 54 találóst és 4 csalimesét is. A mesegyűjtemény szövegei olvasókönyvekbe, antológiákba bekerülve rendkívül népszerűek lettek és kimutathatóan befolyásolták a 20. századi mesemondók repertoárját is. Arany Lászlót a későbbiekben is foglalkoztatta a mese műfaja, a Kisfaludy Társaságban 1867-ben tartott székfoglaló előadása az addig kiadott 240 magyar népmese-szöveg alapján a magyar mesekincs jellegzetességeinek átfogó bemutatását vállalta magára. 1872 és 1882 között ő lett a felelős szerkesztője a Magyar Népköltési Gyűjteményben közreadott meséknek.
Tombácz János meséi. Gyűjtötte és a bevezetést írta Bálint Sándor. Jegyzetekkel ellátta Dömötör Ákos. Akadémiai, Bp., 1975. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XVII.)
A Szeged melletti Zsombó tanyaközségben élő Tombácz Jánostól (1901–1974) 12 évi gyűjtés (1961–1972) eredményeként rögzített meserepertoár a szegedi mesehagyományt reprezentálja. Tanulmányában Bálint Sándor (1904–1980) előbb a korábbi szegedi (Szeged környéki) mesegyűjtéseket mutatja be, Dugonics András, Csaplár Benedek, Kálmány Lajos illetve Tömörkény István szerepét e mesehagyomány dokumentálásában, kitér a közösségi mesemondás alkalmaira (amikor például napszámot fizettek a jó mesemondónak, hogy a monoton munkák során a munkások figyelmét ébren tartsa), és foglalkozik a ponyvairodalom és a szóbeli mesemondás kapcsolatával is. Ezt követi Tombácz János életrajza: a szegedi tanyavilágban felnőtt Tombácz meséin nyomot hagyott a pusztai élet, a pásztorkodás (meséinek hősei is gyakorta juhászok). Tombácz kifejezetten szeretett olvasni, olvasmányélményei és meséinek összefüggését szintén tárgyalja Bálint Sándor, azt is bemutatva, hogyan alkotja újra a ponyván olvasott meséket az élőszavas mesemondás során. A tanyavilágban a rádió elterjedéséig a hosszú téli estéken Tombácz János szórakoztatta mesemondásával a környékbeli embereket. Tombácz azon kevés mesemondók egyike volt, aki szeretett rajzolni és saját meséihez is illusztrációkat készítetett (ezek némelyike a kötet függelékében látható). A kötetben 46 elbeszélése olvasható, túlnyomórészt mesék, illetve történeti mondák.
Baranyai népmesék. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel kíséri Banó István. Kiadja a Budapesti Egyetem Magyarságtudományi Intézete és a Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Bp., 1941. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény II.)
A sorozatszerkesztő Ortutay Gyula előszavában az ÚMNGy célkitűzését vázolta: évi rendszerességgel megjelentetni a magyar népköltészet újonnan összegyűjtött anyagát, különös tekintettel a népmesére, illetve a népi színjátszó hagyományra, szokásokra, mivel ezek, megítélése szerint, korábban elhanyagoltak voltak. A lírai műfajok közlése alól a Bartók és Kodály szerkesztésében készülő hatalmas népzenei gyűjtemény (a tervezett Magyar Népzene Tára) menti fel a sorozatot. A gyűjtő, Banó István (1918–1987) a szövegeket kísérő tanulmányában a mesei alkotók tanulmányozását, az egyéniségkutatás és a mesevizsgálat összekapcsolását tartja fontos feladatnak. Baranya megyei gyűjteménye több elbeszélő anyagát tartalmazza, akiket Ortutay nyomán alkotó (pl. Vágyi János, Hebenstreit György), illetve reprodukáló mesemondóként (pl. Kereszturi István (Kárász), Takács István, Lukács János, Sánta János és mások) sorol be. A mesemondók Kárász, Magyaregregy, Alsómocsolád, Gerényes, Kaposszekcső stb. településekről származtak, többen közülük kisgazdák vagy jómódú gazdák voltak. Banó kitér a tréfás elbeszélések mestereire is, a tréfacsinálókra (pl. Pap Tamás Katalin és Boros János), elbeszéléseiken Boccaccio hatását is ki lehet mutatni. Közli a mesemondók rövid életrajzát és elbeszélő stílusukat is jellemzi. Összesen 59 elbeszélést tartalmaz a kötet, 24 mesemondó repertoárja alapján. A jegyzeteket Banó István készítette az Aarne-Thompson nemzetközi mesekatalógus, illetve Honti János nemzeti mesekatalógusa alapján.
Estefia, Éjfélfia, Hajnalfia. Csíkszentdomokosi népmesék Belatini Braun Olga gyűjtésében. S. a. r., szerkesztette és a jegyzeteket írta Benedek Katalin, a bevezető tanulmányt írta Hermann Zoltán. Balassi Kiadó, Bp., 2013. (Magyar Népköltészet Tára XIV.)
Belatini Braun Olga 1942-ben rögzítette a csíkszentdomokosiak meséit. A gyűjtemény úgy élt a folklorisztikai köztudatban, mint az egyik legértékesebb 20. századi mesegyűjtés, ennek ellenére csupán a szövegek lejegyzése után hét évtizeddel látott napvilágot. Bevezetőjében Hermann Zoltán összefoglalja mindazt, amit a gyűjtésről és a gyűjtemény létrejöttéről, valamint az 1944 után eddig tisztázatlan módon eltűnt gyűjtőről tudni lehet. A meséket megelőzően olvasható Belatini Braun Olga nagy tanulmánya a csíkszentdomokosi (falusi és havasi) mesemondásról. Mint más (későbbi) erdélyi mesegyűjtések esetében (pl. Magyaró, Görgényüvegcsűr), itt is az intenzív fakitermelés miatt a falusi közösségtől elzárt életmód hozta létre (vagy őrizte meg) a mesemondás és- hallgatás iránti nagyon erőteljes igényt. Belatini Braun Olga részletesen bemutatja a favágók munkáját, hétköznapjait, pihenését, szórakozását és a mesemondás folyamatát. Ezzel párhuzamosan a faluközösségben is megvoltak a mesemondás alkalmai és gyakorlatai (fonó, pásztorok, árokparton vásárra indulás előtt, vasárnap délután, este). Belatini Braun Olga bemutatja a falubeli mesemondókat; a legkiemelkedőbb mesemondó, Albert András (1905–1949) életrajzát, személyiségét, meséinek jellegzetességeit, a közösségben betöltött szerepét, a hiedelmek és az olvasmányok hatását külön tárgyalja. A kötet 132 mesét tartalmaz műfajok szerinti sorrendben és négy hiedelem-elbeszélést. A függelékben Benedek Katalin tanulmánya olvasható a kutatástörténetről, a kéziratok és a kiadott szöveg viszonyáról, amelyet a folklorisztikai jegyzetek, az adatközlők mutatója, irodalomjegyzék és fényképgyűjtemény követ.
Magyar mese- és mondavilág. Ezer év meseköltése. Meséli Benedek Elek. I–V. Széchy Gyula szövegrajzaival. Budapest, az Athenaeum R. Társulat kiadása. I. 1894, II. 1894, III. 1895, IV. 1896, V. 1896.
Benedek Elek a honfoglalás ezredik évfordulója alkalmából állította össze ötkötetes gyűjteményét, amely összességében 2500 oldalon mintegy 400 szöveget tett közzé, nagyobbrészt meséket, kisebb részt mondákat. A gyűjteménnyel Benedek Elek célja az volt, hogy a már meglévő, de nehezen hozzáférhető vagy nehezen olvasható (tájszólásban lejegyzett vagy nem elég jó elbeszélőtől rögzített) népmeséket népies irodalmi nyelven „újramesélje”, vagyis át- illetve újraírja, és minél szélesebb olvasóközönséghez eljutassa. A tartalomjegyzékben az egyes szövegek mellett feltüntette, hogy azok melyik gyűjteményből származnak; tulajdonképpen szinte az összes 19. századi magyar népmese-gyűjteményt ismerte (Népdalok és mondák, Magyar népmesék, Vadrózsák, Merényi gyűjteményei, Gaal György és Mailáth meséi, az MNGy kötetei, Kálmánytól a Szeged népe, Pintér Sándor palóc meséi), emellett használta a Magyar Nyelvőr c. folyóiratban közölt népmeséket, a mondák újraírásához pedig Mednyánszky Alajos, Kőváry László, Orbán Balázs, Jankó János közleményeit. Emellett saját korábbi gyűjtéseiből is közreadott meséket, valamint újabb gyűjtéseket kezdeményezett az ország területén, de ebből leginkább csak székelyföldi járt sikerrel. Benedek gyűjteménye hatalmas könyvsiker lett, több kiadásban és több százezer példányban látott napvilágot az 1920-as évekig, ráadásul nemcsak kötetenként, hanem füzetenként is meg lehetett vásárolni, a vallás- és közoktatásügyi miniszter pedig az összes népoktatási intézetnek és népkönyvtárnak kiemelten javasolta beszerzését. A Benedek által átírt mesék népszerűsége a szájhagyományon is éreztette hatását, szövegei kimutathatóan befolyásolták a 20. századi magyar mesemondók repertoárját.
Rozsályi népmesék. Gyűjtötte, a bevezető tanulmányt írta és a fényképfelvételeket készítette Béres András. A jegyzeteket készítette Kovács Ágnes. Akadémiai, Bp., 1967. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XII.)
A Szabolcs-Szatmár megye csengeri járásában található, alig ezer fős Rozsály faluban Béres András (1928–1993) 1948-ban kezdte meg gyűjtését, amelynek eredményeként szinte a helyi közösség teljes meserepertoárját rögzíteni tudta. A gyűjtő kísérőtanulmányában összefoglalja a település történetét, részletesen és szemléletesen tárgyalja a falubeli mesemondás különböző alkalmait (a társas munkáktól a halott virrasztón át a lakodalomig vagy a katonák esti takarodójáig stb.), majd pedig önéletrajzi elbeszéléseikből vett idézetekkel mutat be 24 helyi mesemondót, s külön 8 női mesemondót is. A meséket műfajilag elrendezve közli: tündérmesék, legendamesék, novellamesék, tréfás mesék, állatmesék, csalimesék, hiedelemmondák, valódi történetek szerinti felosztásban. A kötetben összesen 141 szöveg olvasható. A gyűjteményt kísérő fényképek a mesélőket, illetve a mesemondót és hallgatóságát mutatják be.
Baranyai magyar néphagyományok. I-III. Gyűjtötte, szerkesztette és jegyzetekkel ellátta Berze Nagy János. Kiadja Baranya Vármegye Közönsége, Pécs, 1940.
A három kötetes népköltési gyűjtemény Baranya vármegye alispánjának kezdeményezésére jött létre 1933 és 1938 között lefolytatott gyűjtések eredményeként azzal a céllal, hogy a megye szellemi néprajzát átfogóan bemutassa. A gyűjtést Berze Nagy irányította, az általa készített útmutatót használták a megye településein a gyűjtők (a helyi értelmiség képviselői, elsősorban tanítók, jegyző, lelkész) ennek megfelelően jegyezték le a hallottakat. 64 községből 4500 szöveget és több mint 700 dallamot rögzítettek, melyek közül 55 alakoskodó játék és misztérium, 151 ballada, 850 dalszöveg, 500 prózai szöveg és kb. 1400, néphitre és szokásra vonatkozó adat illetve hasonló mennyiségű tájszó, szólás és közmondás volt. A mesék közül a gyűjtés tanúsága szerint különösen kedveltek voltak a rendkívüli erejű hősökről szóló mesék illetve a tréfás mesék. A gyűjtemény második kötetében összesen 270 mese (a típuskombinációk révén mintegy 300 mesetípus) olvasható. A szövegközlés után a településnevet, a gyűjtés idejét, a mesemondó nevét és korát (esetleg foglalkozását), valamint a gyűjtő nevét is feltüntették. Szövegközi képeken a mesemondók portréi láthatók. A meséket a korabeli nemzetközi mesekatalógus típusrendje szerint közölték. A fejezet végén az egyes mesék kapcsán összehasonlító folklorisztikai jegyzetek olvashatók.
Népmesék Heves- és Jász-Nagykun-Szolnok megyéből. Gyűjtötte Berze Nagy János. Jegyzetekkel kísérte Katona Lajos. Bp., Athenaeum, 1907. (Magyar Népköltési Gyűjtemény IX.)
Az MNGy sorozatában ez volt az első, kizárólag népmeséket tartalmazó kötet. A 88 meséből 65 szöveget szülőfaluja, a Heves megyei Besenyőtelek lakosaitól jegyzett le Berze Nagy János (1879–1946). A 19. századi palóc mesemondást bemutató gyűjteményekben közölt szövegek (Pap Gyula, Istvánffy Gyula és Pintér Sándor munkái) számának többszöröséről van szó, és olyan intenzív mesegyűjtésről, amely a korábbi, megyékre, régiókra kiterjedő gyűjtések helyett egy kistérség, illetve egy település lakosságának meserepertoárját mutatta be. A besenyőtelkiek mellett a további kéttucatnyi mesét Eger, Tiszafüred, Puszta-Hanyi és Mezőtárkány településekről rögzítette a gyűjtő. A kötetet a sorozatszerkesztő Vargha Gyula, a jegyzetapparátust készítő Katona Lajos, valamint a gyűjtő, Berze Nagy János tanulmánya kíséri. Berze Nagy a helyi mesemondást, folklórt, viselkedésformákat és mentalitást mutatja be, valamint röviden a falu történetét. A meséket vagy rögtön a mesemondást követően a helyszínen írta le, vagy pedig később, emlékezetből idézte fel, ám igyekezett nem stilizálni. A mesék forrásaként Berze Nagy megadta a település és az adatközlő nevét, foglalkozását, valamint a lejegyzés dátumát is.
Kakasdi népmesék. I. Palkó Józsefné meséi. II. Palkó Józsefné, Andrásfalvi György, Sebestyén Lajosné és László Márton meséi. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel kíséri Dégh Linda. Akadémiai, Bp., 1955, 1960. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény VIII–IX.)
A bukovinai székelyeket 1945–46-ban Tolna és Baranya megye 38 községébe telepítették le a kitelepített svábok helyére. Az öt falu közül a katolikus andrásfalviak túlnyomórészt Kakasdra települtek. A gyűjtést Dégh Linda 1948 és 1954 között végezte. Az első kötet a kakasdi közösség legkiemelkedőbb mesemondójának, Palkó Józsefné Zaicz Zsuzsannának (1880-1962) mesetudását mutatja be, 49 szöveget téve közzé. A gyűjtemény első ízben dolgozta fel egy női mesemondó meserepertoárját. A kakasdi gyűjtés második kötete több mesemondó anyagát tartalmazza. Előbb Palkóné 14 meséjét, melyeknek érdekessége, hogy az írástudatlan mesemondó a meséi iránti érdeklődés hatására bővíteni kívánta repertoárját, így unokáival olvastatott fel magának könyvekből meséket, illetve ismerősöktől tanult új szüzséket, amelyeket azután a maga tehetsége szerint alakított. Palkóné unokaöccse Andrásfalvi György, átlagon felüli műveltségű parasztember, ezermester volt, aki virrasztóban és társas összejöveteleken is mesélt felkérésre (12 mese olvasható tőle). Özv. Sebestyén (Geczi) Lajosné Anna néni pedig kitűnő trufa-mesélő volt, aki a társas munkákon szórakoztatta a falubelieket, illetve őt hívták mesélni akkor, ha halott gyermek mellett virrasztottak (21 mese). László Márton (Pintyer Marczika) kézzel írott és sokszorosított halottaskönyvei halotti énekeket, illetve (sokszor rímes) prózai elbeszéléseket tartalmaztak, melyek között mesék is szerepeltek (13 szöveg). A szövegközlést tájszótár valamint folklorisztikai jegyzetek egészítik ki. Dégh Lindának a kakasdi mesehagyományról írott kandidátusi értekezése (Egy székely telepesfalu meseélete) sajnos magyarul máig nem jelent meg, csak németül és angolul publikálták.
Dégh Linda: Pandur Péter meséi. I–II. Kiadja a Budapesti Egyetem Magyarságtudományi Intézete és a Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda. Bp., é. n. (1942) (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény III–IV.)
Az ÚMNGy ezen dupla kötete egy bagi (Pest m.) mesemondó, Pandur Péter repertoárját mutatja be, a feljegyzett 94 meséből 58 szöveget téve közzé. Dégh Linda (1918–2014) Ortutay egyik első tanítványa volt az 1940-es évek első felében, akárcsak Kovács Ágnes vagy Belatini Braun Olga, akik Ortutay útmutatása szerint igyekeztek egy-egy elbeszélő minél teljesebb repertoárját felgyűjteni és alkotásmódját megismerni. Pandur Péter meséinek gyűjteménye az addig megjelent legnagyobb magyar meserepertoár volt egyetlen mesemondótól. Előszavában Ortutay az egyéniségkutató módszer jelentőségét hangsúlyozta. Dégh Linda átfogó tanulmányában társadalmi-kulturális-gazdasági körképet ad a fővárostól 50 km-re elhelyezkedő Bagról, ahol a hagyományos mezőgazdasági termelés világa mellett a nagyvárosi életforma szokásai, kulturális fogyasztása is meghatározó volt, hiszen a helyi társadalom egy jelentős része (villamoskalauz, vasutas, postás, munkások) már Budapesten dolgozott, s a két világkép és életforma keveredett (moziba és tudományos asszonyokhoz járás, modern házakban szövőszék stb.) Az idős Pandur Péter e közösség peremén élt, minden szemszögből, a cigánygödörben, ahol a romák és az elaggott nincstelenek húzták meg magukat. Pandur Borosjenőn, Arad megyében született 1881-ben, igen mozgalmas életet élt, számtalan foglalkozást űzött és újabb és újabb közösségek részesévé válva gyarapította mesetudását. Bag modernizálódó társadalmában a helyiek már nem vették komolyan, bár azt tudták, hogy kitűnő elbeszélő. Pandur meséi színes mozgalmas életútját és az újdonságok iránti fogékonyságát tükrözik, kitűnő dramatikus készséggel előadott jó humorú meséi a ponyvairodalom hatásvadász fordulatait sem mellőzik.
A pityke és a kökény. Dékány Ráfael válogatott népmeséi az 1800-as évek második feléből. A kötetet szerkesztette, a képeket válogatta és az utószót írta Kriston Vízi József. Az eredeti meseszövegeket gondozta és a válogatásban közreműködött Bereznai Zsuzsanna. A magyarázó szójegyzéket észítette és a kötet pedagógiai szakértését végezte Bordi Zsuzsanna. Argumentum, Bp., 2004.
A kötet Dékány Ráfaelnek (1828–1895) az 1880-as évek elején lejegyzett, 300 oldalt kitevő kéziratos gyűjteményéből közöl 27 mesét. A kecskeméti születésű Dékány az orvosi diploma megszerzése után előbb Kecskeméten, majd Besztercebányán, Pozsonyban s végül 1870-től 1883-ig ismét Kecskeméten volt tanár és iskolaigazgató. 1883-ban Budára költözött; nagy valószínűséggel ebben az időszakban jegyezte le (valószínűleg emlékezetből) a népmeséket, illetve karácsonyi és pünkösdi szokások szövegét, amelyeket feltehetően Kecskeméten és környékén hallott.
S. Dobos Ilona: Egy somogyi parasztcsalád meséi. Tót Szőke Józsefné, Horvát Istvánné, Kalmár Imréné, Tapsonyi Gyula, Kalmár Ferenc, Horvát József és más kisbajomi mesemondók meséi. A meséket összegyűjtötte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket készítette S. Dobos Ilona. Akadémiai, Bp., 1962. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény X.)
A gyűjtemény ismét egy női mesemondót állított előtérbe, akinek mesélésében a korábban ebből a szempontból alig vizsgált pásztorhagyományok és a dunántúli nagybirtokon dolgozó uradalmi cselédek folklórtudása ötvöződött. Tótné Horvát Júlia (sz. 1901.) egy Somogy megyei pusztán nőtt fel, gyermekként ott tanulta el juhászként dolgozó rokonaitól meséi jelentős részét, házasságkötése után Kisbajomban élt, majd megözvegyülését követően az 1950-es évek első felében Dunaújvárosban keresett munkát. A gyűjtemény műfaji újdonsága, hogy nemcsak meséket, hanem olyan igaztörténeteket is tartalmaz, amelyeket a mesemondó a dunántúli munkásszállásokon mesélt szobatársainak, s amelyek funkciója nagyon hasonló volt a hagyományos mesemondáséhoz. Dobos Ilona (1922–1993) a családtagok tudását is rögzítette, így három generáció elbeszélései olvashatók egymás mellett. Így Dobos Ilona Tótné Horvát Júlia élettörténete, 84 meséje és igaztörténete után összehasonlításképpen és kiegészítésként a mesemondó édesanyjának hiedelemtörténeteit, öccse történeti és hiedelem-mondáit, lánya, fia, valamint unokája meséit is közzétette a kötetben, melynek végén fényképmelléklet mutatja be Tótnét és családtagjait mesemondás közben.
Dobos Ilona: Bodrogkeresztúri mesék és mondák. Akadémiai, Bp., 1988. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XXII.)
A Zemplén megyei Bodrogkeresztúron, az 1960-as évek elején elsősorban a helyi szociális otthonban élő idősektől gyűjtött mesék és mondák magukon viselik a térség kevert etno-kulturális sajátosságait, és jól tükrözik a magyar, a szlovák és a kárpátukrán elbeszélő hagyomány kölcsönhatását. A kötet első fele egy kiemelkedő mesemondó, Eördögh Ferenc (sz. 1900) 45 elbeszélését tartalmazza, ezt követik a többi mesemondótól származó mesék, majd pedig a harmadik fejezetben a hiedelemmondák, történeti mondák, álhiedelem-történetek, igaztörténetek. Dobos Ilona bevezető tanulmánya bemutatja a mesék jellegzetességeit, illetve részletesebben is Eördögh Ferenc tudását.
Elegyes gyűjtések Magyarország és Erdély különböző részeiből. A Kisfaludy Társaság megbizásából szerkesztik és kiadják: Arany László és Gyulai Pál. Pest, Athenaeum, 1872. (Magyar Népköltési Gyűjtemény I.)
Az Erdélyi János szerkesztette Népdalok és mondák (1846–1848, I–III.) volt az első átfogó magyar nyelvű népköltési gyűjtemény, amely azonban a tervekkel ellentétben a szabadságharc bukása után, a Kisfaludy Társaság működésének felfüggesztése miatt sem tudott valódi sorozattá válni. A Kisfaludy Társaság újraindulása után 1863-ban adott ki országos hatókörű népköltési felhívást. Ennek eredményeként jött létre a Magyar Népköltési Gyűjtemény, melynek prózai anyagát (így a meséket) Arany László, a lírai műnemhez tartozó szövegeket Gyulai Pál (1826–1909) szerkesztette és jegyzetelte, mint a korszak elismert szaktekintélyei. Az MNGy első kötete (a Népdalok és mondák hagyományát folytatva) vegyes műfajú volt, így közölt balladákat, dalokat (köztük dajkarímeket, gyermekdalokat és játékokat), karácsonyi misztériumokat és vízkereszti játékokat szövegét. Ezek mellett 150 lapon 29 mese és monda olvasható számos gyűjtőtől (pl. Erdélyi János, Arany László, Márki Sándor, Brassai Sámuel, Gyulai Pál, Szél Lajos, Illésy György, Baksay Sándor, Török Károly) és a magyar nyelvterület számos pontjáról (Sárospatak, Bihar megye, Háromszék, Sarkad, Nagykőrös, Torockó, Garamvidék, Kolozsvár, Hódmezővásárhely, Szilágyság, Debrecen, Csurgó vidéke, Székesfehérvár). Az MNGy nem minden kötete tartalmazott meséket, bibliográfiánkban csak azok a gyűjtemények szerepelnek, amelyekben mesék (is) olvashatók.
Magyar népmesék. Kiadja Erdélyi János. Képes Kiadás. Pest, Heckenast Gusztáv, 1855.
Bár a szabadságharc bukása után a Kisfaludy Társaság működése is megszűnt, Erdélyi János pedig Pestről Sárospatakra került a református kollégiumba tanárnak, a Népdalok és mondákkal megkezdett Magyar Népköltési Gyűjteményt a maga erejéből, intézményi támogatás nélkül is folytatta. Előbb egy közmondás-gyűjteményt adott ki 1851-ben, majd 1855-ben egy húsz mesét tartalmazó kötetet. Ez volt az első olyan magyar nyelven megjelent könyv, amely kizárólag népmeséket tartalmazott, és sokáig az egyetlen, amely illusztrált volt. A húsz meséből hét Gaal György évtizedekkel korábban összeállított, akkor még kéziratos mesegyűjteményéből származott, amelyet Toldy Ferenc adott át tanulmányozásra Erdélyinek. A mesék pontos forrását nem ismerjük. Erdélyi régi gyűjtőtársait és sárospataki diákjait említette munkatársaiként rövid bevezetőjében.
Népdalok és mondák. A Kisfaludy Társaság megbizásábul szerkeszti és kiadja Erdélyi János. I. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél, 1846. II. Pesten, Magyar Mihálynál, 1847. III. Pesten, nyomatott Beimel Józsefnél, 1848. (Magyar Népköltési Gyűjtemény)
A Népdalok és mondák az első, átfogó magyar népköltési gyűjtemény. Anyaga 15 év alatt gyűlt össze. Először az 1830-as évek elején a Tudós Társaság (a későbbi Magyar Tudományos Akadémia) tett közzé országos felhívást a sajtó útján a régi magyar, közkézen, közszájon forgó költészeti emlékek lejegyzése érdekében, ám a beérkezett anyag végül is kéziratban maradt. Erdélyi János (1814–1868) költő, irodalomkritikus, szerkesztő, a Kisfaludy Társaság titkára az 1840-es évek közepén nyugat-európai tanulmányútjáról hazatérve, a népköltészetnek a nemzeti hagyomány és identitás szempontjából kulcsfontosságú szerepét felismerve szorgalmazta a gyűjtés újraindítását és az akadémiai kéziratokat is átvéve az ország minden részéről beérkezett szövegeket maga rendezte sajtó alá. Az elrendezés módja sokáig példaként szolgált a népköltési gyűjtemények felépítésére nézvést. A címben a népdalok szó a lírai műnemet, a mondák pedig a prózaepikát (mesét és mondát) jelölte. A beküldött kéziratok között és így a kiadott gyűjteményben is abszolút túlsúlyban voltak a lírai alkotások, prózaepikát szinte csak mutatványként tudott Erdélyi közölni. Az első kötet két mesét és egy mondát, a második kötet 12 mesét, a harmadik 19 mesét és egy párbeszédes versengést tartalmaz. Összességében a Népdalok és mondák három kötetében tehát 33 mese jelent meg, Pest, Máramaros, Ugocsa, Puszta-monostor, Abony lokalizációval. A beküldött mesekéziratok szövegén Erdélyi alig változtatott. A mesék egy része az 1850-es évek első felében ponyvára került, ami elősegítette ismertségüket, elterjedésüket és folklorizációjukat, vagyis visszakerülésüket a szájhagyományba.
Ámi Lajos meséi. Gyűjtötte, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta Erdész Sándor. Akadémiai, Bp., 1968. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XIII–XV. Szerkeszti Ortutay Gyula)
A három kötet egy rendkívüli repertoárral rendelkező mesemondó, Ámi Lajos (1886–1963) tudását mutatja be. Erdész Sándor (1929–2006) néprajzkutató 1958 decemberétől rögzítette Szamosszegen (Szabolcs-Szatmár-Bereg m.) az akkor éjjeliőrként dolgozó Ámi meséit, aki másfél hónap alatt 153, majd összességében 262 elbeszélést mondott el, ami nemcsak magyar, de nemzetközi viszonylatban is kiemelkedő teljesítmény. Ámi azonban nemcsak repertoárja nagyságát tekintve volt elsőrendű elbeszélő, hanem meséi megformáltsága, dinamikája és archaikus jegyeket mutató világképe miatt is. Terjedelmes kísérő tanulmányában Erdész Sándor bemutatja a települést, Ámi életútját, azokat a helyzeteket és közösségeket, melyekben mesemondóként megnyilvánult (a szatmárnémeti téglagyártól a katonaságon át a Dózsa termelőszövetkezet dohánycsomozójáig), és különösen nagy figyelmet fordít Ámi meséről alkotott nézeteinek és sajátos világképének elemzésére (a világ keletkezése és felépítése, lélekvándorlás, az ember alakú sárkányok, a hiedelmek és a mese összefüggése stb.) Az első kötet 45 tündérmesét, a második ötven tündérmesét és 14 legendamesét, a harmadik 17 novellamesét, 68 tréfás mesét, 6 hazugságmesét, 26 állatmesét és 15 hiedelem-elbeszélést tartalmaz. Ámi Lajos elbeszélő művészetét Erdész Sándor tanulmányai mellett Biczó Gábor monográfiája értelmezi (Mese és társadalom: Ámi Lajos, egy cigány mesemondó élete és műve. Debrecen, 2014).
Baka András tréfás beszédei. Moldvai csángómagyar népmesék. Gyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal, jegyzetekkel és tájszójegyzékkel közzéteszi Faragó József. Kriterion, Kolozsvár, 2003.
A beszéd szó a magyar nyelvterület keleti részén ’mese’ jelentésben élt. Kriza János is így utalt rá székelyföldi népköltési gyűjteménye, a Vadrózsák (1863) jegyzeteiben. A kötetben Baka András (1894–1971) kántor, moldvai csángó mesemondó tréfás meséi olvashatók. A gyűjtést Faragó József az 1950-es évek második felében végezte, ezt követően kultúrpolitikai okoknál fogva nem engedélyezték a népköltési gyűjtést a moldvai magyarok körében. Az írástudó, iskolázott, a Bákó megyei Gyoszénben kántori hivatást betöltő Baka csak felnőtteknek mesélt, legtöbb elbeszélése tréfás mese. Faragó József Baka elbeszélése nyomán bemutatja az egykori és korabeli mesemondási alkalmakat (guzsalyas, katonaság stb.) A kötet 125 tréfás mesét tartalmaz. A lendületes, élénk mesélőkedvvel előadott szövegek több mint felét első ízben dokumentálták a moldvai magyarok körében, számos meséje pedig a Magyar népmesekatalógus által nem ismert típushoz tartozik. A repertoár érdekessége, hogy bizonyos meséit Baka románul tanulta, ám magyarul adta elő. A szövegközlést folklorisztikai jegyzetek, tájszójegyzék, fényképgyűjtemény egészíti ki. A kötethez mellékelt CD-n 17 mese hallható.
Kurcsi Minya havasi mesemondó. Gyűjtötte és a bevezető tanulmányt írta Faragó József. Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1969.
A kötetből az erdélyi havasi mesemondásról kaphatunk képet. Magyaró település a Maros völgyében, Szászrégentől 15 km-re helyezkedik el. A marosvölgyi faipar a vasútépítés, bánya, építőipar fellendülése miatt erdőmunkások tömegét igényelte, akik hónapokon át a falvaktól elszigetelten erdei kalibákban laktak, rendkívül szegényes körülmények között. A mesemondás ezekben az izolált férfiközösségekben a 20. század derekán is a pihenés, a szórakozás, a nagyon kemény fizikai munka valóságából való kilépés lehetősége volt, ezért a jó mesemondók különös megbecsültségnek örvendtek, így Kurcsi Minya (sz. 1897.) is, (vagy pl. a szomszédos görgényüvegcsűri mesemondó, Jakab István, vö. UMNGy XXVI.). Az 1954-ben majd 1961-ben zajlott gyűjtés tanúsága szerint a mesemondás ősszel-télen volt jellemző (októbertől márciusig), mert tavasszal és nyáron a napi 12–15 órányi munka annyira kimerítette a munkásokat, hogy már nem tudták volna figyelemmel követni a mesemondás menetét. Emellett hétvégenként voltak még mesemondási alkalmak. Faragó részletesen bemutatja a mesemondás menetét és sajátosságait (pl. azt, hogy a félhomály miatt Kurcsi Minya mimikája minimális volt), mesemondó és hallgatósága viszonyát, párbeszédét, Kurcsi olvasmányélményeinek hatását mesemondására. Repertoárja viszonylag kicsi volt és nagy volt a szövegállandósága, ezt ugyanazon mese különböző alkalommal elhangzott előadásai tanúsítják. Kurcsi Minya 1957-ben nyugdíjba ment, s ezután a maga kezdeményezésére iskolákban népszerűsítette meséit, belépődíjas meseórák keretében. Újabb (bár ritkán dokumentált) példája annak, hogy egy-egy közösség tagjai akár fizetni is hajlandók a mesemondás/hallagás élményéért.
Gaal György népmesegyűjteménye. Kiadták Kazinczy Gábor és Toldy Ferenc. Első kötet. Második kötet. Pesten, Pfeifer Ferdinánd sajátja, MDCCCLVII (1857). Harmadik kötet, Pesten, Emich Gusztáv sajátja, MDCCCLIX.
Gaal Györgynek (1783–1855) az 1810-es évek végén, 1820-as évek elején Bécsben állomásozó magyar közkatonák meséiből összeállított kéziratából csak 17 mese jelent meg nyomtatásban, 1822-ben, németül (Märchen der Magyaren). Gaal az Esterházy-család könyvtárosa volt, kérésére Bécsben írástudó katonák írták le a meséket a maguk vagy társaik mesetudása nyomán. Ez volt a legelső, nyomtatásban megjelent magyar népmesegyűjtemény. Ám Magyarországon a több mint száz meséből álló magyar és német nyelvű kéziratból nagyszabású válogatást csak az 1850-es évek végén tudott megjelentetni magyarul Gaal rokona, az irodalomtörténész Toldy Ferenc és Kazinczy Gábor (Kazinczy Ferenc unokaöccse, aki számos külföldi mesét fordított magyarra, Mailáth János meséit is ő adta ki magyarul és az 1860-as évek első felében szintén kiterjedt népmesegyűjtést végzett a birtokához közel eső falvakban, Borsod megyében). Az első kötetben 11, a másodikban 14, a harmadikban 28 mesét adtak közre a szerkesztők, így mindösszesen 53 mese jelent az egyik legkorábbi kéziratos magyar mesegyűjteményből. Toldy és Kazinczy mindhárom kötethez előszót írt, az esetleges korábbi közléseket és variánsokat feltüntetve, valamint a mesegyűjtő és a szerkesztő szöveggondozói munkájáról is szót ejtettek. A közhiedelemmel ellentétben ők maguk alig avatkoztak be a kéziratos szövegekbe és a kor gyakorlatához képest kifejezetten tiszteletben tartották a kéziratos szövegváltozatokat a kiadás során. A teljes Gaal-féle meseanyag a Magyar Tudományos Akadémia Kézirattárában található és máig kiadatlan.
Gaál Károly: Kire marad a kisködmön? Adatok a burgenlandi uradalmi béresek elbeszélő kultúrájához. Vas Megyei Múzeumok Igazgatósága, Szombathely, 1985.
Gaál Károly kétnyelvű (magyar és német) munkája első részében átfogó tanulmány olvasható az uradalmi cselédek sajátságos kultúrájáról és társadalmáról, jogi állásáról, életmódjáról, illetve az ausztriai gyűjtési terepen, Burgenlandban az 1960-as években még szokásos mesemondási helyzetekről, majd pedig a többnyelvű mesemondók életútjának bemutatása következik. A második rész 218 elbeszélést tartalmaz, amelyeket 1963 és 1974 között rögzített a gyűjtő. A gyűjtemény nem pusztán meséket tartalmaz, hanem olyan elbeszéléseket (hiedelemtörténetek, igaztörténetek, mesék stb.), amelyeket a majorok lakói szórakozásképpen egymásnak elmondtak. A szövegek sorrendjét itt nem a műfajuk határozza meg, hanem elhangzásuk sorrendje. Így az olvasó képet kaphat arról, milyen jellegű elbeszélések követhették egymást egy-egy ilyen alkalommal.
Ungi népmesék és mondák. Gyűjtötte és a bevezető részt írta Géczi Lajos. A jegyzeteket, az irodalmat a jegyzetekhez és a típusmutatót készítette Dömötör Ákos. Akadémiai –Madách Kiadó, Bp., 1989. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XXIII.)
A gyűjtő az elbeszéléseket 1982 és 1985 között az egykori Ung megye Csehszlovákiához tartozó részén, a hajdani nagykaposi járás 15–20 falut magába foglaló területén rögzítette (ez volt Erdélyi János szülőföldje is). Géczi Lajos (1936-2008) nagyon részletes áttekintést nyújt a település történetéről, kitérve a gazdálkodás, infrastruktúra, demográfia, iskolázottság kérdésre, valamint az interetnikus (szlovák, ukrán) hatásokra és a vallási sokszínűségre is. A konkrét mesevizsgálatot a mesemondási alkalmak részletes, saját gyermekkori élményein is alapuló leírásával nyitja, majd a nyomtatott meseszövegek használatára és hatására tér ki, megjegyezve, hogy a gyűjtés idején, az 1980-as években már csak a helyi cigányság körében volt általános a kollektív mesemondás. Ezt követi a mesemondók előadásmódjának dokumentálása, a közösségben népszerű mesei műfajok és egyéb elbeszélés-fajták leírása, illetve az ungi társadalmi valóság és a mesék összefüggésének boncolgatása. A mesemondók bemutatása két részből áll: előbb hat mesemondó önéletrajzi elbeszéléséből olvashatunk részleteket, majd pedig további harminc mesemondó 4–5 soros életrajza következik. A gyűjtemény összesen 199 szöveget tartalmaz a következő elrendezésben: tündérmesék, legendamesék, novellamesék, tréfás mesék, állatmesék, történeti mondák és hiedelemmondák.
Három vándorló Királyfirul való História. A sárospataki kéziratos népmesegyűjtemény (1789). Az utószót írta, valamint a jegyzeteket és mellékleteket készítette Benedek Katalin. Szerkesztette Fazekas Zsuzsa. A meséket lejegyezte Iancu Laura. Európai Folklór Intézet – L’Harmattan, Bp., 2004.
A legrégebbi ismert magyar népmesegyűjteményt jelenlegi ismereteink szerint feltehetően Szilcz István vasmegyeri (Szabolcs m.) földbirtokos jegyezte/jegyeztette le 1789-ben. A kéziratot a sárospataki református kollégium kézirattárában őrizték, ott találta meg 1917-ben Gulyás József, aki 1931-ben kiadta a szövegeket. A kéziratos füzet 13 szöveget tartalmaz, ebből az első nyolc tekinthető mesének, a többi rege (történeti tárgyú monda), németből fordítva. A nyolc szövegből hat tündérmese, emellett egy novellamese és egy trufa/anekdota olvasható a gyűjteményben. A 2004-ben kiadott kötet az 1931-ben megjelent kiadvány alapján közli a szövegeket, amelyeket összehasonlító folklorisztikai jegyzetekkel, bibliográfiával és tanulmánnyal kísér.
Hétfalusi csángó népmesék. Gyűjtötte és jegyzetekkel kísérte Horger Antal. Bp., Athenaeum, 1908. (Magyar Népköltési Gyűjtemény X.)
Az MNGy sorozatának második, kizárólag népmeséket tartalmazó kötetének anyagát Horger Antal (1872–1946) brassói tanárként gyűjtötte a hétfalusi csángók körében. Horger célja kezdetben, nyelvészeti érdeklődésétől is vezérelve, átfogó népköltészeti gyűjtés volt, ám a lírai műfajokhoz tartozó szövegek szűkössége, illetve a meseanyag gazdagsága okán végül is gyűjteményét teljes egészében a hétfalusi csángó mesekincs bemutatásának szentelte. Gyűjtését az 1890-es évek végén kezdte, s az érintett települések, vagyis Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu, Tatrang, Zajzon, Pürkerec közül főleg az utolsó három faluban tudott jelentős meseanyagot feljegyeznie gyorsírással. Bevezető tanulmányában számos témát vetett fel, így pl. hétfalusi csángó településtörténet, a románsággal való érintkezés hatása, munkavállalás Romániában, életmód, kultúra, viselet, építkezés, tánc, alkoholizmus. Horger a lejegyzett több mint száz meséből 53 szöveget közölt a kötetben, amelyet a jegyzetek mellett tájszó-gyűjtemény is kiegészít. A mesék végén feltüntette a mesemondók nevét és lakhelyét, illetve a jegyzetekben is szólt a nevesebb mesemondókról.
A tengeri kisasszony. Ipolyi Arnold kéziratos folklórgyűjteménye egész Magyarországról, 1846–1858. Közreadja Benedek Katalin. Balassi, Bp., 2006. (Magyar Népköltészet Tára VI.)
Ipolyi Arnold (1823–1886) katolikus pap, a Magyar Mythologia (1854) szerzője a 19. század derekán hozott létre gyűjtőhálózatot, melynek révén hatalmas népköltészeti anyagot, elsősorban meséket, hiedelem-elbeszéléseket és szokásleírásokat halmozott fel a magyar nyelvterület egészéről, de leginkább a Csallóközből, illetve Szeged és környékéről. A több mint 700 elbeszélést tartalmazó gyűjtemény javarészt meséket tartalmaz, számos típus első lejegyzett változatát. A gyűjtést és a szövegeket Kovács Ágnes és Benedek Katalin bevezető tanulmányai értelmezik.
Ipolyi Arnold népmesegyüjteménye. Szerkesztette Kálmány Lajos. Kiadja a Kisfaludy-Társaság. Bp., Athenaeum, 1914. (Magyar Népköltési Gyűjtemény XIII.)
Ipolyi Arnold, plébános, később nagyváradi püspök, művészettörténész, régész a Kisfaludy Társaság 1846-ban közzétett, a magyar ősvallásról szóló monográfia megírására vonatkozó pályázati kiírása hatására kezdett népköltési gyűjtésbe, mert az írott források mellett a szájhagyományban megőrzött népköltési alkotásokat (elsősorban tündérmeséket, történeti és hiedelemmondákat) olyan kútfőknek tekintette, amelyekből rekonstruálható a kereszténység felvétele előtti pogány mitológia (munkája 1854-ben jelent meg, Magyar Mythologia címen). Levelezés révén országos gyűjtőhálózatot hozott létre és 1858-ra a kor legnagyobb magyar népmesegyűjteményével rendelkezett. Bár tervezte egy „teljes rege és mesekönyvi gyüjtemény” kiadását, ez végül is életében nem valósult meg. A hatalmas kéziratos anyagot 1890-ben Abafi Aigner Lajos adta át a Magyar Népköltési Gyűjtemény számára Kálmány Lajos jegyzeteivel, de az anyag végül is meglehetős hányattatások után csak 1914-ben látott napvilágot. A szövegközlést kísérő tanulmányban Sebestyén Gyula áttekintette a kéziratos mesegyűjtemény történetét. A jegyzeteket Kálmány Lajos készítette, aki népies nyelvre igyekezett stilizálta azon mesék szövegét, amelyekben túl sok volt a „latinosság”. A válogatás 128 szöveget ad közre Ipolyi gyűjteményéből, mintegy száz mesét, valamint történeti mondát és betyártörténetet. A kötet végén található jegyzék a szövegek, illetve a Magyar Mythologia utalásai közötti megfeleltetéseket összegzi. Ipolyi Arnold teljes mese- és mondagyűjteménye 2006-ban látott napvilágot, A tengeri kisasszony, Ipolyi Arnold kéziratos folklórgyűjteménye egész Magyarországról, 1846–1858 címmel.
Palócz mesék a fonóból. Meséli Istvánffy Gyula. Steier, Liptó-Szt.-Miklós, 1890.
A miskolci születésű Istvánffy Gyula (1863–1921) a Mátra környéki és nyugat-borsodi falvak, a palóc folklór kutatójának egyik korai kiadványa ez a kötet. Istvánffy 1887–1888-ban nevelő volt Parádon (Heves m.) a Károlyi-családnál, ekkor gyűjtött meséit rendezte sajtó alá. A gyűjtemény tíz mesét tartalmaz, amelyek bár a tájszólás fonetikai sajátosságait kevésbé tükrözik és nagyobbrészt irodalmi nyelven szólnak, ám a sajátságos szókincset megtartják. A szövegek túlnyomó többsége tündérmese. A kötetet Istvánffy Mikszáth Kálmánnak ajánlotta.
Istvánffy Gyula: Palóc népköltési gyűjtemény. S. a. r Bodgál Ferenc. Herman Ottó Múzeum, Miskolc, 1963. (HOM Néprajzi Kiadványai II.)
A kötet Istvánffy Gyula (1863–1921) kéziratban maradt népköltési gyűjtését teszi közzé. Istvánffy feltehetően 1888-tól kezdte összeállítani gyűjteményét, amelyet 1912-ben küldött el a Kisfaludy Társaság számára, hogy a Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozatában megjelenhessen. A Társaság elfogadta és kiadásra javasolta a palóc népköltési gyűjteményt, ám a szükséges jegyzetapparátust Istvánffy nem tudta elkészíteni, az első világháború kitörése után pedig leállt az MNGy kötetinek megjelentetése. Így a sajtó alá rendezett gyűjtés kéziratban maradt, és csak Istvánffy születésének századik évfordulóján jelent meg. A gyűjtemény a palóc népköltészet teljességét kívánja bemutatni, ennek megfelelően vegyes műfajú: névnapi és ünnepnapi köszöntők, pohárköszöntők, tréfás és gúnydalok, betlehemes játékok, adomák, gyermekjátékok, találós mesék, kérdések, tréfás versecskék, kiolvasó versek, katonadalok, szerelmi dalok, balladák, közmondások, szólásmódok és mesék egyaránt megtalálhatók benne. Összesen 19 mese olvasható a kötetben, közülük kettő palóc tájszólásban lejegyezve. A mesék végén Istvánffy a településnevet jegyezte fel (Sáta, Parád, Balla, Királd, Dorogháza, Mikófalva, Mátraballa, Bóta), néhol a mesemondó nevét is megadta. A mesék zöme tündérmese, emellett tréfás mese és állatmese is olvasható a gyűjteményben. A mesékhez az összehasonlító jegyzeteket Kiss Gabriella készítette.
A magyar nép adomái. Összegyüjté Jókai Mór. Pest, Kiadja Heckenast Gusztáv, 1856.
Jókai Mór (1825–1904) közismert és szórakoztató elbeszéléseket tartalmazó gyűjteménye Népmesék címet viselő fejezetében tíz szöveget tett közzé, amelyek többsége tréfás mese. A nyitódarab, amely Csalóka Péter kalandjairól szól, Jókai kedvelt meséje volt, gyermekkorában hallotta még és többször említette írásaiban. Az Adomák Mátyás királyról c. fejezet szintén tartalmaz meséket, elsősorban novellameséket. A további fejezetek: Nevezetes férfiak anekdotái, Tájadomák (palóc, székely, furcsa faluk), Osztályadomák (táblabíró, katona, színész, pap, diák stb.), Fajadomák, Feliratok (sajátságos sírversek), Népszokások (húsvéti öntözés, faragószék, házassági hajtóvadászat, palóc házasság), Nyelvsajátságok (betűszedők nyelve, ételkínálási formulák, száz kifejezés a verekedésre, a gyermekek nyelve stb.), Elegy (pl. napfogyatkozás Pesten és falun, Zöld Marczi, betyárok, A somogyi paraszt stb.). A kötetben összesen mintegy félszáz, valamely mesei műfajhoz sorolható szöveg olvasható, elsősorban tréfás mesék, anekdoták, falucsúfolók.
Pingált szobák. Borbély Mihály meséi. Kálmány Lajos gyűjtése. S. a. r., utószó, jegyzetek Katona Imre. Borbély Mihály életrajzát Bori Imre írta. A kiegészítő gyűjtés Beszédes Valéria munkája. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 1976.
1914-ben jelent meg Kálmány Lajos Hagyományok című népköltési gyűjteménye, amelynek második kötete, a magyar népmesegyűjtésben addig egyedülálló módon, egyetlen mesemondó, az akkor 31 éves juhászbojtár, az egyházaskéri Borbély Mihály repertoárját és rövid életrajzát tartalmazta. A kiadott repertoár 21 meséből (sárkányokról, haramiák és óriások, boszorkányfélék, segítő felsőbbek, furfangosok, ostobák), 13 mondából (köztük Mátyás királyról szóló elbeszélésekből), valamint „oktató példák”-ból, hiedelemszövegekből, találgatós mesékből állt. Az 1940-es években Ortutay Gyula kezdeményezte egyéniségkutató mesevizsgálat e gyűjteménye miatt tartotta elődjének Kálmányt. Ez a kötet egy a magyar folklorisztikában ritka utánkövetéses vizsgálat eredményeit mutatja be. Borbély Mihály 1953-ban halt meg, a vajdasági kutatók pedig az 1970-es években rögzítették felnőtt gyermekei mesemondását. A Borbély által elmondott ötven szöveg után közölt 11 elbeszélésből nyolc Borbély Mihály meséinek egy-egy variánsa. Emellett vizsgálták azt is, hogyan él a helyi közösség emlékezetében Kálmány Lajos 1913-as gyűjtése, illetve Borbély Mihály alakja, a kötet ezeket a visszaemlékezéseket is közli, Borbély Mihály életrajza, valamint a faluról, Borbély Mihály sírjáról, családjáról készült fényképek gyűjteménye mellett.
Kálmány Lajos: Alföldi gyűjtés. Közreadja Forrai Ibolya–Raffai Judit. Balassi Kiadó, Budapest, 2015. (Magyar Népköltészet Tára XVI., Fontes Musei Ethnographiae 11.)
Kálmány Lajos (1852–1919) az egyik legkiemelkedőbb magyar népköltési gyűjtő volt. A 600 szöveget tartalmazó Alföldi gyűjtés anyaga Arad, Bács-Bodrog, Békés, Csanád, Csongrád és Torontál megyék területéről származik, az 1872–1914 közötti évtizedekből. A kéziratot még Kálmány rendezte sajtó alá, eredetileg a Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozatában jelent volna meg, ám az 1910-es években végül is meghiúsult kiadása, akárcsak a következő évtizedekben. A vegyes műfajú gyűjteményben a balladák és dalok mellett a prózaepikát mesék, mondák, legendák illetve hiedelem-elbeszélések képviselik. A mesék között igen jelentős az állatmesék aránya, ami azért is fontos, mert a népköltési gyűjtések ezt a mesei műfajt általában elhanyagolták. Összességében 14 „elegyes” mese (novellamese, tündérmese, tréfás mese stb.), illetve 50 állatmese olvasható a kötetben. Kálmány eredeti jegyzeteit Raffai Judit egészítette ki további adatokkal, valamint a népköltési gyűjtésről szóló tanulmánnyal.
Koszorúk az Alföld vad virágaiból. Köti Kálmány Lajos. I. Pécskáról való. Aradon, nyomatott Réthy Lipótnál, 1877. II.
Elegyes. Aradon, nyomtatta Réthy Lipót és fia. Kálmány Lajos (1852–1919) a dél-alföldi folklór legjelentősebb gyűjtője volt. Pályafutása kezdetén az Arad megyei Pécskán volt káplán; a Dugonics András emlékének ajánlott Koszorúk első kötete e település folklórját mutatja be. Betlehemes játékok, balladák, (szerelmi, hazafiúi, katona-, pusztai, pásztor-, bor-, tréfás és gúnyolódó) dalok, felköszöntők és táncszók, dajkarímek, gyermekdalok és játékok mellett két, a tájszólási sajátosságokat megörökítő meselejegyzés olvasható a gyűjteményben. A második kötet Mesék és mondák címet viselő fejezetében Kálmány összesen 15 szöveget közölt és további tíz csalimesét. A szövegek végén a településneveket tüntette fel (Makó, Pusztaföldvár, Battonya, Földeák, Csanádapáca, Szeged stb.), jegyzeteket nem fűzött az egyes mesékhez.
Szeged népe. I. Ős Szeged népköltése. Gyűjtötte Kálmány Lajos. Aradon, nyomtatta Réthy Lipót és fia, 1881. II. Temesköz népköltése (Arad, 1882). III. Szeged vidéke népköltése (Szeged, 1891.)
Kálmány Lajos (1852–1919) az 1879 márciusában bekövetkezett nagy árvíz előtt negyedévig gyűjtött népköltési alkotásokat Szegeden, az első kötetben ezeket tette közzé, mintegy a megsemmisült városrészek hajdani kultúrája előtti tisztelgésként. Bevezető tanulmányában Kálmány részletesen foglalkozott Szeged településtörténetével, nyelvjárásával, a hagyományos családszervezettel, építkezéssel, szokásokkal, emellett áttekintést nyújtott a Szegedet érintő korábbi népköltési gyűjtésekről is. A vegyes műfajú (többek között ráolvasásokat és hiedelemszöveget is tartalmazó) gyűjtemény Mesék és rokon neműek c. fejezetében 32 nyelvjárási szöveget közölt, valamint külön egységben 12 csali mesét is, amelyeket összehasonlító folklorisztikai jegyzetekkel látott el. A mesék végén az egykori szegedi városnegyedek nevét tüntette fel. A második kötet, amely a temesközi (szegedi kirajzású) magyar falvak népköltészetét mutatja be, hasonló felépítésű: a temesközi népi kultúráról szóló tanulmány után következik a szövegközlés, a Mesék és rokonneműek fejezetben 35 szöveg, további tíz csali mese, alapos jegyzetekkel. A harmadik kötetben Kálmány ötven idevágó szöveget közölt.
A kecskés ember. Udvarhelyszéki népmesék. Kolumbán István gyűjteményéből válogatta, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta Olosz Katalin. Kriterion, Bukarest, 1972.
A kötet a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság 1897-ben kiírt, székely népmesék és mondák gyűjtésére vonatkozó pályázatára beérkezett kéziratok közül Kolumbán István (sz. 1874-ben) gyűjtését közli. Kolumbán a székelyudvarhelyi kollégium diákja majd tanára volt (1896-tól 1899-ig), s a pályázatra ő küldte be a leggazdagabb anyagot: negyven udvarhelyszéki mesét és mondát, amelyeket több mesemondótól rögzített. A gyűjtött tündérmesék java része olyan típusokhoz tartozik, amelyeknek nem volt ismert változata a korábbi udvarhelyszéki gyűjtésekből. A gyűjtemény újdonsága, hogy Kolumbán felfigyelt a falucsúfoló tréfás mesékre, és ilyeneket is lejegyzett. A kiadvány 25 mesét és két mondát közöl a 19. század végi kéziratból. A folklorisztikai jegyzeteket szómagyarázatok követik.
A rókaszemű menyecske. Kovács Ágnes ketesdi népmesegyűjteménye. Gondozta, bevezetővel ellátta Olosz Katalin. Kriterion, Kolozsvár, 2005.
Az Új Magyar Népköltési Gyűjtemény sorozatában (V–VI.) 1943–1944-ben megjelent Kalotaszegi mesékből közöl válogatást a kötet. Az újraközlésnek több oka is van: egyfelől az eredeti kiadvány mára igen nehezen hozzáférhető, másrészt tudományos célokat szolgálva nyelvjárási pontossággal közölte a szövegeket. A gyűjtemény válogatott újrakiadása a könnyebb olvashatóság kedvéért a tájnyelvi elemeket kissé csökkentette, ugyanakkor a jegyzeteket a sajtó alá rendező kiegészítette a ketesdi mesemondók fényképeivel és életrajzi adataival is. Kovács Ágnes ketesdi gyűjtése 202 elbeszélést tartalmazott, az ÚMNGy sorozatában ebből 96 jelent meg 1944-ben. 1987-ben Kovács Ágnes sajtó alá rendezett egy népszerűsítő kiadványt gyűjtéséből Rózsafiú és Tulipánleány címmel, ebben öt, korábban kiadatlan mesét is közzétett, ám a fennmaradó száz elbeszélés máig kiadatlan. Ez a kötet az 1944-ben közölt mesékből húszat, az 1987-ben kiadottak közül harmincat tár az olvasók elé, így összesen ötven mesét tartalmaz 17 mesemondótól. A kötet végén a folklorisztikai jegyzetek mellett a tájszavak és tájnyelvi kifejezések magyarázata olvasható.
Kalotaszegi népmesék. Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel kíséri Kovács Ágnes. I–II. Kiadja a Budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Egyetem Bölcsészeti Karának Magyarságtudományi Intézete és a Franklin-Társulat Magyar Irodalmi Intézet és Könyvnyomda, Bp., é. n. (1943) (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény V–VI. Szerkeszti Ortutay Gyula)
Kovács Ágnes (1918–1990) Ortutay útmutatását követve 1940-ben kezdett el Kalotaszegen olyan tehetséges mesemondót keresni, akinek repertoárját egy még viszonylag hagyományos műveltségű közösség reprezentánsaként le lehetne jegyezni. Kutatása eredményeként azonban nem egy mesemondót, hanem egy egész falut talált, ahol a mesemondás a közösség mindenapjait átszőve volt jelen, ahol egyaránt rendszeresen meséltek a gyerekek, asszonyok, legények és a családos férfiak. Könyvében Kovács Ágnes a kalotaszegi Ketesd falunak ezt a folklórkutató számára szinte ideáltipikus állapotát mutatja be. Tanulmánya első felében a Bánffyhunyadtól pár kilométerre fekvő település történetét, társadalmát, kultúráját írja le. A tanulmány második felében a mesemondás alkalmait mutatja be a szerző: így pl. a kukoricafejtést (morzsolást), ahol az „igazi” meséket (tündérmeséket) családos férfiak mesélték és férfiakból állt hallgatóságuk, régebben pedig a nagyállatokkal kint háló pásztorok meséltek így egymásnak. Meséltek emellett monoton, ám nagyobb erőkifejtést nem igénylő munkák során, unaloműzésként és álomhozó funkciója is volt a mesének. Kovács Ágnes felvetette a zárt férfiközösségek (szinte rituális) mesemondása kapcsán a finnugor sámánszertartással való esetleges kapcsolatot is. Végezetül azt mutatta be konkrét példákkal hogyan „csinál” a jó mesemondó egy történetvázból kerek mesét. A kötetben összesen 96 mesét közölt 27 mesemondótól. A mesék felosztása: gazdák meséi, mesteremberek meséi, legények meséi, asszonyok meséi, gyermekek meséi. (A gyűjtésből készült újabb, népszerűsítő válogatások: Rózsafiú és tulipánleány (1987), Rókaszemű menyecske (2005)).
Baracai népköltészet Tóth Balázsné Csák Margit előadásában. Gyűjtötte, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta B. Kovács István. Szerkesztette, a szöveget és a jegyzeteket gondozta, a típusmutatót készítette Nagy Ilona. A dallamokat lejegyezte Bereczky János. Madách-Posonium–Akadémiai, Bp., 1994. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XXV.)
Baraca, a gyűjtő, B. Kovács István (sz. 1953.) szülőfaluja az egykori Gömör-Kishont vármegyében, ma Szlovákiában, a rimaszombati járásban található kistelepülés. A kötet eltér az ÚMNGy-sorozatának prózafolklór-közlési gyakorlatától, ugyanis egyetlen ember, Tóth Balázsné Csák Margit (1902–1983) előadásában elhangzott anyagot tartalmaz, amely kiterjed a hagyományos népköltészet szinte minden műfajára, kiemelkedő egyéni tudásanyagot reprezentálva. A gyűjtemény olyan komplex egyéniségkutatás eredménye, amely egy személy teljes folklór repertoárját mutatja be műfaji korlátozás nélkül, így mesék, balladák, dalok, gyermekfolklór, kisepikai műfajok szövegei egyaránt olvashatók a kötetben. Ami a meserepertoár összetételét és közvetítőit illeti, a Csák Margittól rögzített 132 elbeszélés műfajilag rendkívül változatos, szinte minden műfaji alcsoport képviselteti magát, a legtöbb szöveg a tréfás mesékhez sorolható, de figyelemreméltó az állatmesék viszonylag magas aránya is. Csák Margit 14 személyt tudott nevesíteni, akiktől meséit tanulta, szülei mellett főleg nőktől. Folklórtudása nagyságát mutatja, hogy csak a prózafolklórhoz sorolhatóan további 11 eredetmagyarázó, 10 történeti és 15 hiedelemmonda is repertoárja részét képezte, akárcsak 200 dal, s ezen felül több más műfajhoz sorolható szövegek. A szövegközlést fényképmelléklet és a folklorisztikai jegyzetek egészítik ki.
Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Szerkeszti Kríza János. Első kötet. Kolozsvártt, Stein János erd. muz. egyleti könyvárus bizománya, 1863.
1863-ban mintegy húsz évnyi előkészület után jelent meg az egyik legnagyobb hatású magyar népköltési gyűjtemény Kriza János (1811–1875) unitárius püspök szerkesztésében. A gyűjtemény a székely kultúrát, népköltészetet, nyelvet kívánta bemutatni. A nagy területre kiterjedő gyűjtést Kriza munkatársaival oldotta meg; unitárius lelkészekből és tanítókból hozott létre gyűjtőhálózatot. Kriza egyik célja az volt, hogy ne irodalmi nyelven, hanem a székely nyelv sajátosságainak megtartásával adja közre a szövegeket. A kötet különféle műfajokhoz tartozó népköltési alkotásokat közölt (népdalok, balladák és rokonneműek, táncszók, találósok, népmesék). Ezek mellett a Népsajátságok fejezetben székely szólásmódokat, közmondásokat, jellegzetes családneveket, állatneveket, földrajzi neveket is közre adott. A gyűjteményt a tájszók jegyzéke, a szövegekhez fűzött jegyzetek, illetve a székely nyelvjárásokról írott összefoglaló zárja. A korabeli olvasók a 16 ballada megjelenését érezték a legnagyobb jelentőségűnek, az „ószékely népballadák” a szépirodalomra is nagy hatást gyakoroltak. A kötetben Kriza húsz mesét közölt, nagyrészt tündérmeséket, emellett hazugság-, novella-, legenda- és formulamesét. A mesékhez fűzött jegyzeteiben egyrészt a korábban kiadott magyar variánsokat foglalta össze, az utolsó öt szöveg kapcsán pedig név szerint is megemlített három székely mesemondót, akiktől a meséket gyűjtötték. Megnevezte gyűjtőtársait is, és további népmeséket ígért a Vadrózsák tervezett második kötetében közzétenni. Ezt a kötetet azonban 1875-ben bekövetkezett haláláig nem tudta megjelentetni. (A Vadrózsák anyaga az MNGY XI–XII. kötetében 1911-ben újra megjelent. Reprint kiadása 1987-ben látott napvilágot. Az egykor tervezett második kötet anyagát, a népmesék kivételével, Olosz Katalin rendezte sajtó alá 2013-ban.)
Vadrózsák. Székely népköltési gyűjtemény. Szerkesztette Kriza János. Kriza János születésének századik évfordulója alkalmából másodszor kiadja a Kisfaludy-Társaság. Bp., Athenaeum, 1911. (Magyar Népköltési Gyűjtemény XI–XII.)
A Magyar Népköltési Gyűjtemény XI. és XII. kötete nem kortárs folklórgyűjtést, hanem egy 50 évvel korábban kiadott gyűjtemény újraközlését tartalmazza. Ezt az első ízben 1863-ban megjelent Vadrózsák különleges, kiemelt kanonikus helye indokolta a szerkesztő és a bevezető tanulmányt jegyző Sebestyén Gyula szerint. Sebestyén áttekinti a Kriza vezette népköltési gyűjtés kiadástörténetét, részletesebben is kitérve azokra a kéziratokra, amelyeket Kriza a Vadrózsák tervezett második kötetében kiadni szándékozott, ám erre végül is különböző okoknál fogva nem került sor. Egy részük megjelent ugyan az MNGy III. kötetében (1882-ben), de ez távolról sem a teljes anyag lehetett (az csupán 2013-ban, Olosz Katalin gondozásában látott napvilágot, a mesék kivételével). Sebestyén leírja azt is, hogy Kriza eredetileg a Vadrózsák második kötetét teljes egészében a népmeséknek kívánta szentelni, ám az olvasók „ószékely balladák” iránti igénye végül is újfent egy vegyes műfajú kézirat összeállítását eredményezte. Az „érinthetetlen kánonszövegnek” tekintett 1863-as kiadás anyagának (és így a 12 háromszéki és nyolc udvarhelyszéki mesének) újraközlése mellett kiegészítő dokumentumok is olvashatók a kötetben: Kriza önéletírása és Gyulai Pálhoz írott levelei. A mesére vonatkozó jegyzeteket eredetileg Katona Lajos (1862–1910) készítette volna el, ám váratlan halála miatt végül is Kálmány Lajos és Berze Nagy János feljegyzései alapján állították össze a motívum- és típuspárhuzamokat tartalmazó listát.
Magyar Zoltán: Tetűbőr belezna. Ördöngösfüzesi népmesék és egyéb történetek. Mentor Kiadó, Marosvásárhely, 2007.
Az erdélyi mesegyűjtemények sorában a kötet egy mezőségi falu, Ördöngösfüzes három mesemondójának anyagát tartalmazza: Hideg Anna, Kisláposi András és Daruka Ilona 95 elbeszélését, amelyet 1995–1996 folyamán, majd 2005–2006-ban rögzített a gyűjtő. A 95 elbeszélést műfajok szerint közli: tündérmesék, állatmesék, rászedett ördög-mese, novellamesék, legendamesék, tréfás mesék, találós mesék, adomák, igaztörténetek. A bevezető tanulmány bemutatja a település történetét a hagyományos gazdálkodást, életmódot, kultúrát, majd pedig a két kiemelt mesemondó, Kisláposi András és Hideg Anna életrajzát, személyiségét, a mesemondás menetét, az elbeszélés folyamatában egymáshoz kapcsolódó elbeszéléstípusokat, azt, hogy a mesemondó repertoárja mely darabjait milyen sorrendben eleveníti fel a gyűjtés során. Ezt követően az ördöngösfüzesi mesekincs műfaji arányait, jellegzetességeit ismerteti. A kötet végén a jegyzetekben minden szöveg esetében szerepel a mesemondó és a gyűjtő párbeszéde is arról, kitől hallotta, tanulta a mesét az adatközlő. A tájszavak és helynevek jegyzékét fényképmelléklet követi.
Székelyföldi gyűjtés. Gyűjtötte és szerkesztette Mailand Oszkár. Bp., Athenaeum, 1905. (Magyar Népköltési Gyűjtemény VII.)
Mailand Oszkár tanár (1858–1924) a Kisfaludy Társaság megbízásából 1901 és 1903 között gyűjtött nyaranta a Székelyföldön, elsősorban azokon a területeken, ahol feltevése szerint a román kulturális hatás a leginkább érvényesült (pl. Udvarhely megye északi része, Etéd, Martonos, Tarcsafalva, Tordátfalva, Farkaslaka, Korond, Szováta, Kis-Küküllő mente, Parajd, Nyárád völgye, Maros középfolyása, Aranyos völgye, Alsó-Fehér vármegye nyugati része, Háromszékben Előpatak vidéke). A vegyes műfajú népköltési gyűjtemény balladák, dalok, köszöntők, lakodalmi versek, verses levél, táncszólamok mellett 12 mesét tartalmaz, 170 lapon. Ezekről Mailand azt írta, hogy minden kihagyás, átalakítás, toldás nélkül közölte azokat, öncsalás lett volna másként. A mesék gyűjtési helye túlnyomrészt Szováta, emellett Bere és Martonos.
Magyar regék, mondák és népmesék. Gróf Majláth János után Kazinczy Ferencz. Kiadta Kazinczy Gábor. Pest, Heckenast Gusztáv tulajdona, 1864.
Gróf Mailáth János (1786–1855) Magyarische Sagen und Maehrchen című gyűjteménye 1825-ben jelent meg Brünnben, míg ennek bővített, két kötetes kiadása Magyarische Sagen, Mährchen und Erzählungen címmel 1837-ben Stuttgartban. Gaal György gyűjteménye után ez volt a következő (szintén németül és szintén külföldön megjelent) kiadvány, amely magyar népmeséket is tartalmazott. Az 1825-ben megjelent 12 szöveg közül háromról (Die Brüder, Eisen Laczi, Zauberhelene) írta azt Mailáth jegyzeteiben, hogy azokat nem ő találta ki, hanem neves mesélőktől hallotta. A jegyzetekben röviden összefoglalta a magyar mesemondás jellegzetességeit is: eszerint míg nyugaton a fonókban, a magyaroknál a katonák és pásztorok körében maradt fenn a mesemondás, amely több szempontból is keleties. A mesei szereplők köréből felsorolta a hőst (diák, katona, királyfi), segítőtársát, a táltost, a 6, 9, vagy 12 fejű sárkányt, és kiemelte a hármas szám szerepét. Egy híres mesemondó asszonyt is említett, akit Abaújvár megyében hallott mesét mondani, és azt is megjegyezte, hogy a hattyúlányok meséje egész Magyarországon ismert. Kazinczy Ferenc (1759–1831) mindjárt a kötet megjelenése után lefordította azt magyarra. Néhány szöveg e fordításból megjelent 1829-ben a Szemere Pál szerkesztette Muzárion, Élet és Literatúra c. irodalmi évkönyvben, többek között a Tündér Ilona is. Ez a meseközlés meglehetős vitát váltott ki a magyar olvasók körében. Kazinczynak minden próbálkozása ellenére sem sikerült kiadót találnia a magyar fordítások megjelentetésére, így az csak halála után több mint három évtizeddel, 1864-ben jelent meg unokaöccse, Kazinczy Gábor gondozásában (az 1837-ben megjelent bővített kiadásból Kazinczy Gábor még két szöveget fordított a meglevőkhöz). Az érintett szövegek mindegyike tündérmese.
Dunamelléki eredeti népmesék. Összegyűjtötte Merényi László. I–II. kötet. Pest, kiadja Heckenast Gusztáv (MDCCCLX III–MDCCCLXIV) (1863–1864)
Az első kötetben 12, a második kötetben 11 mesét publikált Merényi László. Egyelőre nem tudni, hogy a mesék milyen forrásból származnak és a címbéli „Dunamelléki” jelző pontosan milyen területre utal. A mesék nagy része tündérmese, emellett novellamesék, rászedett ördög-mesék és tréfás mesék is olvashatók a gyűjteményben.
Eredeti népmesék. Összegyűjtötte Merényi László. Első és második rész. Kiadja Heckenast Gusztáv, Pest, 1861.
A két kötetben 10 illetve 13 mesét tartalmazó kiadványt Merényi László (1837–1907) tette közzé. Az első kötet végén 93 „néptalány” (találós) is olvasható. Egyelőre nem tudni, milyen forrásból származnak a mesék, mindenesetre Erdélyi János gyűjteményei (Népdalok és mondák, Magyar népmesék) után ez a kiadvány volt a 19. század 2. felében az első, recens gyűjtésből származó meseanyagot bemutató munka. A kötetről még abban az évben Arany János írt bírálatot a Szépirodalmi Figyelőbe, ahol bár némi stilisztikai túlzásaiért bírálta, de alapvetően pozitívan értékelte a gyűjteményt és gyűjtőmunkája folytatására biztatta Merényit. Emellett összefoglalta a mesegyűjtővel szembeni elvárásokat, amelyek a 19. század végéig meghatározták a mesegyűjtési gyakorlatot. Eszerint a jó gyűjtő jó mesemondó is, vagyis nem pusztán dokumentálja a szájhagyomány alkotásait, hanem műfaji kompetenciája alapján képes kijavítani azok esetleges hibáit is.
Sajóvölgyi eredeti népmesék. Összegyűjtötte Merényi László. I–II. Pest, 1862. Kiadja Heckenast Gusztáv.
Merényi László második népmesegyűjteménye első kötetében 11, második kötetében hét mesét tett közzé. A szövegközlést ezúttal sem kísérte magyarázat, így egyelőre nem tudni, hogy a Pomázon felnőtt, majd Késmárkon és Kecskeméten tanuló, végül 1859-től rövid ideig a pesti egyetem jogi karára beiratkozott Merényi milyen forrásból adta közre az észak-kelet-magyarországi kistáj meséit. A szövegek irodalmi nyelven jelentek meg, nincsenek bennük különösebb tájnyelvi sajátosságok, bár az egyik meséhez fűzött jegyzet („A sajó-völgyi paripának nevezi a herélt lovat”) szerint Merényi (vagy a kiadó) érzékelt ilyen eltéréseket. A mesék nagy része tündérmese, de van köztük formulamese, hazugságmese és tréfás mese is (pl. a mestertolvaj típusú Tilinkó-mese).
Cifra János meséi. Gyűjtötte, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Nagy Olga. A szómagyarázatot Nagy Olga és Nagy Ilona készítették. Akadémiai, Bp., 1991. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XXIV.)
A cigány származású, magyarul beszélő, a Marosvásárhely melletti Koronkán élt Cifra János (sz. 1898) meséit az 1970-es évek második felében jegyezte le Nagy Olga (1921–2006). Cifra János mesemondó dinasztiából származott, édesapja és nagyapja is csizmadia és kitűnő elbeszélő volt, téli estéken az ő mesemondásukat hallgatták a falubeliek. Cifra olvasott ember volt, így repertoárja tanulmányozásával jobban megérthető az alkotó mesemondók viszonya a nyomtatott mesékhez. Különösen érdekes az ő esetében mese és hiedelemvilág összefüggése, ugyanis meséiben „egy még szét nem töredezett, kozmikus világérzést sugárzó hiedelemvilág lappang, amely az európai meséből már rég kihullott” – ahogyan Nagy Olga fogalmazott kísérőtanulmányában. Cifra Jánosnak határozott mesemondó öntudata volt, a meséket pedig nem fikciónak tekintette, hanem egykor megtörtént dolgok elbeszélésének, ahogyan más magyar és román mesemondók is. Jellegzetes Cifra meséiben az erkölcsi háttér, hősei ugyanis újra és újra erkölcsi tartalmú intelmeket és monológokat intéznek a helytelenül viselkedő (gonosz) szereplőkhöz, talán nem függetlenül a puritán erkölcsű református közösségtől, melyben a mesemondó felnőtt. Repertoárjában különösen jól vizsgálhatók a rendkívüli hősök, mitikus lények, mitikus (jeles) helyek, a sorsszerűség megnyilvánulásai. Nagy Olga bemutatja Cifra János meséinek jellegzetes megoldásait sok szövegpéldával (a csoda jelentkezése a mesében, ismétlés és párhuzamosság, a mesék realizmusa, realista részletezés, párbeszédek, monológok). A kötetben 17 mese olvasható, függelékben pedig öt hiedelemtörténet. Cifra János mesemondásáról l. Bódis Zoltán monográfiáját (A meseszó igazsága: Cifra János cigány mesemondó meséi. Debrecen, 2014).
Havasok mesemondója. Jakab István meséi. Gyűjtötte és közzéteszi Nagy Olga és Vöő Gabriella. A nyelvészeti mellékletet készítette Murádin László. Akadémiai, Bp., 2002. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XXVI.)
A kötetben Jakab István (1925–1974) görgényüvegcsűri mesemondótól 41 mese olvasható. Repertoárjából összesen 74 szöveget rögzítettek, melyből tíz 1974-ben megjelent már kötetbe gyűjtve. A 74 szöveg között a mesék mellett mondák, hiedelemtörténetek is szerepelnek, illetve ugyanazon mesetípus több variánsa is. Görgényüvegcsűr az 1960-as években meglehetősen elszigetelt és nagyobb részt magyarok lakta település, amely a 18. században egy üveghuta körül jött létre, és lakossága elmagyarosodott német és cseh üvegmunkásokból, románokból és romákból állt. Jakab István is roma származású volt, bár ő maga olasz felmenőket tartott számon. A Kolozsvári Folklór Osztály munkatársai húsz falubeli mesemondótól összesen 250 prózai szöveget jegyeztek le. A legkiemelkedőbb mesemondó, Jakab István famunkás és szénégető volt, aki hónapokig a havasokra kitelepülve mesélt munkatársainak a barakkokban, akik nagy becsben tartották ezért, a tehetség tekintélyt biztosított számára (míg a falubeliek megbízhatatlan és könnyelmű emberként tekintettek rá). Jakab István meséinek forrása nagyobbrészt a szájhagyomány volt (kb. 60 mese), de később könyvekből is tanult meséket, hogy repertoárját bővítse. Meséinek jellegzetessége az epikai hátráltatás, a részletező bőség, a hömpölygő epikus cselekménybonyolítás. Nagy Olga tanulmányában számos kérdést felvet Jakab mesemondása kapcsán, mint pl. az invenció és a modernizáció nyomai a népmesékben, novellisztikus tendenciák, a hős humanizálása, lélektani ábrázolás, román hatások stb. A szövegközlést a bevezető tanulmány mellett a helyi nyelvjárást bemutató nyelvészeti melléklet, tájszójegyzék és a folklorisztikai jegyzetapparátus egészíti ki. A mesemondóról l. Bálint Péter: Archaikus alakzatok a népmesében c. monográfiáját (2014).
Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél. Az Egyetemi Magyarságtudományi Intézet kiadása, Bp., 1940. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény I.) (Hasonmás kiadása: Akadémiai, Bp., 1978.)
A Magyar Népköltési Gyűjtemény nagyszalontai gyűjteménye a sorozat záródarabjának bizonyult. 15 évnyi szünet után Ortutay Gyula (1910–1978) új sorozatot alapított, melynek első kötete a maga mesegyűjtését mutatta be. A gyűjtemény jelentős szemléleti fordulatot képviselt az MNGy koncepciójához képest. Ortutay felfogása szerint ugyanis a korábbi néprajzi vizsgálatok túlzottan a szövegekre összpontosítottak. A gyűjtők célja elsősorban új mesetípusok vagy pedig ismert típusok különlegesen jól formált variánsainak rögzítése volt, anélkül azonban, hogy figyelemmel kísérték volna, hogyan tesz szert tudására a kiemelkedő mesemondó, miként alakítja a hagyományos szüzséket, hogyan építi fel repertoárját, milyen szerepet tölt be a mesemondás a közösség életében, hogyan jön létre és működik a szó művészete a szóbeliségben, összességében: miként befolyásolja és alakítja az egyéniség a hagyományt. Ortutay ezért a szövegközléshez írott nagy tanulmányában egy kiemelkedő mesemondó, a Bátorligeten (Szabolcs-Szatmár megye) nagy nyomorban élő, idős Fedics Mihály (1851–1938) életútját, világképét, a meséről és a mesélésről alkotott felfogását igyekezett bemutatni, további újításként közölte a mesélő önéletrajzi elbeszélését is annak érdekében, hogy láthatóvá váljék, a személyiség tapasztalatai, világképe és értékrendje tükröződik-e, és ha igen, miként az elbeszéléseiben. A kötet 40 szöveget tartalmaz. A mesemondó középpontba állítását jelzi az is, hogy rangos művészek, Müller Miklós és Dési Huber István Fedics Mihályról készített képei is szerepelnek a kiadványban. 1940 óta az ÚMNGy a legrangosabb fóruma a folklór prózaepika közlésének. Néhány mondagyűjtemény mellett túlnyomórészt mesegyűjteményeket adott közre. Az Ortutay kezdeményezte ún. egyéniségkutatás meghatározó meseértelmezési irányzattá vált Magyarországon.
Magyar népmesék. I-III. Szerkesztette és a bevezetőt írta Ortutay Gyula. A meséket válogatta és jegyzetekkel ellátta Dégh Linda és Kovács Ágnes. Szépirodalmi, Bp., 1960.
A mindmáig talán legreprezentatívabb magyar népmesegyűjtemény 1960-ban az addig ismert több ezernyi, (akkor és/vagy azóta is) kéziratos és kiadott szövegből válogatva 412 mesét tett közzé, műfaji bontásban elrendezve: tündérmesék (I–II. k.), novellamesék, legendamesék, tréfás mesék, hazugságmesék, állatmesék, láncmesék és csali mesék (III. k.). Ortutay Gyula terjedelmes bevezető esszéjében áttekinti a magyar és az európai népmesekutatás és népmesegyűjtés történetét, a honfoglalás előtti, középkori és újkori magyar mesehagyományra vonatkozó adatokat, a paraszti mesemondás gyakorlatát, a népmesék szerkezeti és formai sajátosságait, műfaji arányait. A jegyzetek a filológiai jellegű adatokon túlmenően sok, a mesemondóra és a mesemondásra vonatkozó egyéb információt is tartalmaznak. A gyűjtemény szaktudományos igényességgel, kifejezetten a szélesebb olvasóközönség számára készült hiánypótló munka.
Palóc népköltemények. Gyűjtötte és kiadta Pap Gyula. Nyomtatta Forster R. a Ref. Főiskola betűivel, Sárospatak, 1865.
A diákként gyűjtő és Erdélyi János támogatását élvező Pap Gyula (1843–1931) gyűjteménye előszavában a palócok történetét foglalta össze, illetve a palóc emberek karakteréről, szokásairól (lakodalom), viselkedéséről, családszervezetéről, öltözködéséről, vallásosságáról, tájnyelvi sajátosságairól, valamint az írásbeliséghez, nyomtatott olvasnivalókhoz való viszonyáról szólt (röviden a fonóbeli mesemondásra is kitért). A népköltési gyűjtést Nógrád megyében, Salgó vidékén végezte. Gyűjteménye vegyes műfajú: a népköltemények (balladák, dalok) mellett találósokat és gyermekjátékok, népszokások, köszöntők szövegét is közölte, sokszor töredékeket is. Hat mesét tett közzé.
Jugoszláviai magyar népmesék. Közzétette Penavin Olga. A mesék tipológiai meghatározását készítette Dömötör Ákos. Akadémiai, Bp., 1971. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XVI.)
Az ÚMNGy sorozatában első ízben határon túli magyar népmeséket közlő gyűjtemény az Újvidéki Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékén az 1960-as évektől megindult népnyelv-kutatás eredményeként jött létre. E kutatás során az egykori Jugoszlávia magyar kisebbsége körében, Baranya-Drávaszög, Vajdaság, Muravidék és Szlavónia területén jelentős meseanyagot is rögzítettek a gyűjtők. 108 mesemondótól (58 férfi, 50 nő) 211 szöveget tartalmaz a kötet. Penavin Olga (1916–2001) tanulmányában a gyűjtés körülményeit (hangrögzítés, nagy pontosságú átírás), majd a mesemondó alkalmakat mutatja be, néhány kiemelkedő mesemondót jellemez, végül a mesemondás technikáját elemzi. A meséket régió szerinti bontásban közli a gyűjtemény. Ezt a mesék tipológiai meghatározása, tájnyelvi szójegyzék és a mesemondók adatait (régió, helység, mesemondó neve, foglalkozása, születési éve, elmondott mesék száma) összefoglaló táblázat követi. A kötethez fényképmelléklet is tartozik.
Jugoszláviai magyar népmesék. II. Közzétette Penavin Olga. A mesék tipológiai meghatározását készítette és a jegyzetek bevezetőjét írta Kovács Ágnes. A Kraljević Marko-mondák jegyzeteit készítette Magdalena Veselinović-Sulc. Akadémiai, Bp.-Forum, Újvidék, 1984. (Új Magyar Népköltési Gyűjtemény XIX.)
A kötet az 1971-ben kiadott gyűjtemény (ÚMNGy XVI.) folytatásaként újabb 166 elbeszélést tesz közzé 107 mesemondótól, Bácska, Bánság (szegedi kirajzás, bukovinai székely telepesek), Baranya és Szlavónia területéről. Függeléke 34, Kraljević Markóról (Márkó királyról), a délszláv népköltészet legnépszerűbb hőséről szóló magyar mondát is tartalmaz. Penavin Olga beszámol a jugoszláviai magyar mesekincs történetét bemutatni kívánó gyűjteményre vonatkozó kutatások eredményeiről, felsorolva a 19. század kezdetétől a területen gyűjtött kéziratos és kiadott mesegyűjteményeket. (A Jugoszláviai magyar diakrón népmesegyűjtemény 1993-ban és 1995-ben jelent meg két kötetben.) Az újabb gyűjtés néhány sajátosságát is bemutatja, így azt, hogy egyes mesemondókat arra kértek, maguk írják le az általuk kedvelt meséket, emellett gyűjtöttek meseszövegeket középiskolásoktól, akik rokonaik élőszóban elmondott meséit jegyezték le, végül pedig egy olyan kísérletről számol be, amikor egyetemi hallgatókat kértek meg arra, hogy kedvelt meséiket írják le. Bár ezek túlnyomó többsége Grimm-mese volt, néhány szóbeli előadáson alapuló szöveget is tudtak gyűjteni így. Általában véve megfigyelhető volt a mesemondás közösségi funkciójának meggyengülése, egyre kevesebben hallgatták a mesemondókat, egyre több lett a „magára maradt mesemondó”, akinek már csak a néprajzi gyűjtő az egyetlen közönsége. Ezt követően Penavin Olga a mesemondás és a mesék kommunikációs szempontú elemzése révén próbálja a mese megkülönböztető jegyeit összefoglalni. A kötetet a mesék és mondák jegyzetei, a gyűjtés helyszíneit feltüntető térképvázlat, szójegyzék, a mesemondók adatait tartalmazó táblázatok és fényképmelléklet zárja.
Tűzoltó nagymadár. Beregújfalusi népmesék és mondák. Penckóferné Punykó Mária gyűjtése. S. a. r., szerkesztette, a típusmagyarázatot és szómagyarázatot a gyűjtővel összeállította Nagy Ilona. Hatodik Síp Alapítvány - Mandátum Kiadó, Bp. – Beregszász, 1995.
A kárpátaljai gyűjtemény egy beregszászi falu, Beregújfalu hagyományos elbeszéléseit mutatja be. A település nyelvhatáron helyezkedik el, északi és keleti szomszédjai ruszinok. Beregújfalu lakói a gyűjtés idején magyarok, ukránok és cigányok voltak. A gyűjtő bevezető tanulmánya bemutatja a falu történetét, a mese szerepét a közösség életében és a kiemelkedő mesemondókat. A gyűjtés 1991-ben zajlott. A 39 elbeszélő közül a többség főként hiedelemmondákat mesélt, nyolcan voltak, akik meséket is tudtak. A kötet tartalmazza az elbeszélő névsorát és születési évüket, a mesélők életrajzát, interjú-részletekkel. Az 52 szöveg a nyolc mesemondó sorrendjében olvasható.
A népmesékről XIII eredeti palóczmesével. Irta és leirta Pintér Sándor jóbarátok számára ötven példányban. Nyomatott a Kármán-társulat könyvnyomdájában, Losoncz, 1891.
Pintér Sándor (1841–1915) szécsényi ügyvéd, régész, történész kiadványa 13 palóc mesét tartalmaz tájszólásban lejegyezve. A szövegközlést (a 19. században szokatlanul terjedelmes) bevezető tanulmány kíséri, amelyben Pintér a mese műfajáról, annak kialakulásáról, történetéről, főbb motívumairól vallott nézeteit foglalja össze (A meséről a görögöknél és latinoknál, a germán nemzetnél, a szláv népeknél, A magyar népmese irodalmáról, A népmesék eredetének elméleteiről, A népmese alakulásáról, A népmesékről általában, A palócz népmeséről, A mesélő palóczok között). A palóc meséről, a palócok mesemondásáról kialakított véleményét négy évtized tapasztalatai alapján fogalmazta meg: felelevenítette emlékeit a fonóban, tollfosztás vagy kukoricafosztás közben szokásos mesemondásról, akárcsak a pásztorok éjszakai meséléséről, s néhány adatközlőt név szerint is említett. A palóc meséket három kategóriára osztotta: vitézi, társaséleti és állatmesék. A kötetben közölt mesék mindegyike tündérmese. Amint már Katona Lajos is megjegyezte, a mesék egy része feltűnő hasonlatosságot mutat néhány, a Népdalok és mondákban négy évtizeddel korábban megjelent szöveggel.
Dunántúli gyűjtés. A Kisfaludy Társaság megbízásából gyűjtötte és szerkesztette Dr. Sebestyén Gyula. Bp., Athenaeum, 1906. (Magyar Népköltési Gyűjtemény VIII.)
Sebestyén Gyula (1864–1946) szülőföldjén, Zala vármegyében kezdte a népköltési gyűjtést az 1880-as évek közepén, amelyet azután a Dunántúl több megyéjére (Tolna, Veszprém, Fejér, Baranya, Somogy, Vas, Győr) kiterjesztett. Gyűjteménye számos, korábban nem vizsgált népköltési műfaj szövegét közölte, így pl. a bábtáncoltató betlehemesek vagy az énekes-verses népszokások, pl. Balázsjárás, Gergelyjárás, pünkösd, Szenti Iván nap, lucázás, korbácsolás szöveganyagát. Emellett verses leveleket, illetve ráolvasásokat is tartalmaz a kötet a már megszokott balladák, dalok mellett. Az elbeszélő prózát a Mesék, Krisztus-mondák, Helyi mondák képviselik. Összesen nyolc mese és hat csali-mese olvasható a Mesék című fejezetben, a hét szöveget tartalmazó Krisztus-mondák című fejezetben pedig legendamesék. A jegyzeteket Sebestyén Gyula írta, a mesék forrásaként a településneveket illetve a megyeneveket adta meg.
Erdélyi néphagyományok 1863–1884. Szabó Sámuel és gyűjtői körének szétszórt hagyatékát összegyűjtötte, szerkesztette, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Olosz Katalin. Európai Folklór Intézet–Mentor Kiadó, Budapest–Marosvásárhely, 2009.
A hatalmas és korábban alig ismert 19. századi erdélyi népköltési gyűjtés anyagát Szabó Sámuel (1829–1905), a marosvásárhelyi majd a kolozsvári református kollégium tanára jegyezte le az által irányított iskolai önképzőkör diákjaival, az egykori Marosszék, illetve Kalototaszeg, továbbá Bálványosváralja, Bethlen, Szásznyíres (Szolnok-Doboka m.), Kide, Györgyfalva, Oláhszilvás (Kolozs m.), Zselyk, Galac (Beszterce-Naszód m.), Marosújvár (Alsófehér m.), Egerbegy (Torda-Aranyos m.), Varsolc (Szilágyság) területén. A rendkívül gazdag népköltési anyag szövegei több műfajt képviselnek: a mesék, mondák, anekdoták mellett balladák és epikus énekek, dalok, szokások, hiedelmek találhatók a gyűjteményben. A marosvásárhelyi diákok gyűjtéséből öt, a kolozsvári tanulóktól 39 mese olvasható a kötetben. A népköltészeti szövegeket Olosz Katalin alapos tanulmánya, jegyzetei valamint egykorú dokumentumok és fotók egészítik ki.
Szapu Magda: Mesemondó és közössége Kaposszentjakabon. MTA Néprajzi Kutatócsoport, Bp., 1985. (Ciganisztikai tanulmányok 4.)
A kötet a Kaposvár peremkerületében élő kaposszentjakabi, kétnyelvű (magyar-román) beás cigány közösség mesemondását mutatja be, elsősorban Karádi Antal mesemondó tudására összepontosítva, az 1970-es–1980-as években folytatott gyűjtés alapján. A mesemondás e zárt, 700–800 főből álló közösségben a halottvirrasztáshoz kapcsolódott. A szertartásszerű társas alkalmon, a halottas háznál tartott éjszakai virrasztáson az elhunyt összes rokona és ismerőse megjelent. A bevezető tanulmányban Sz. M. részletesen bemutatja a mesetanulás folyamatát. Ugyanazon mesét közli mester és tanítványa előadásából, az összehasonlító szövegpéldákkal szemléltetve a szövegek és előadásmódok közötti kapcsolatot. A kötet második felében Karádi Antal 11, magyarul elmondott tündérmeséje olvasható. A mesemondás folyamatát számos fénykép is illusztrálja.
Székelyföldi gyűjtés. Gyűjtötték Kriza János, Orbán Balázs, Benedek Elek és Sebesi Jób. Bp., Athenaeum, 1882. (Magyar Népköltési Gyűjtemény III.)
Vegyes műfajú, székely népköltési gyűjtemény az 1875-ben elhunyt Kriza János kéziratos hagyatékából válogatott, kiadatlan szövegek közül, valamint Orbán Balázs (1829–1890) mesegyűjteményéből, illetve Benedek Elek (1859–1929) elegyes népköltési gyűjtéséből. A kötet száz lapnyi terjedelemben tartalmaz prózaepikát (nagyobbrészt meséket, kisebb részt mondákat): 13 mese mellett a 14. sz. alatt öt Krisztus-monda (legendamese), illetve mondák olvashatók. Az előszót és az egyes népköltési szövegekre vonatkozó jegyzeteket Arany László és Gyulai Pál írták.
Nagyszalontai gyüjtés. Gyüjtötte a Folklore Fellows Magyar Osztályának nagyszalontai gyüjtő szövetsége. Kodály Zoltán közreműködésével szerkesztette Szendrey Zsigmond. Kiadja a Kisfaludy-Társaság. Bp., Athenaeum, 1924. (Magyar Népköltési Gyűjtemény XIV.)
Az MNGy utolsó kötete 1924-ben jelent meg. A nagyszalontai népköltési gyűjtés 1912–1918 között zajlott Szendrey Zsigmond, a helyi gimnázium tanárának vezetésével, 28 diák bevonásával. A Folklore Fellows szervezete 1907-ben jött létre Helsinkiben, célja nemzetközileg koordinált népköltési gyűjtések megszervezése volt. A magyar osztály 1911-ben alakult meg és országos gyűjtést kezdett, különösen nagy hangsúlyt fektetve a gyűjtők lehetséges körének kiszélesítésére és a gimnáziumi tanulók bevonására, hogy ezáltal viszonylag rövidebb idő alatt is ellenőrzött formában nagyobb szöveganyag lejegyzése váljék lehetővé. Ennek megfelelően az országban több helyen indult meg FF-gyűjtés, közülük az egyik legsikeresebb a nagyszalontai volt, amelynek megjelentetését eredetileg 1917-re, Arany János születésének 100. évfordulójára időzítették volna, ám az első világháború okozta anyagi gondok ezt megakadályozták. A gyűjtés koncepciója az volt, hogy elsősorban olyan népköltési anyagot gyűjtsenek, amelyeket akár a szalontai születésű Arany is ismerhetett (volna). 1916-ban Sebestyén felkérte Kodály Zoltánt, hogy jegyezze le az összegyűjtött dalok dallamát is. Kodály kénytelen volt új gyűjtést kezdeni, de a kötet végül is dallam-lejegyzésekkel jelent meg (ami ritkaság volt az MNGy sorozatában). A gyűjtés során megkülönböztetett figyelemmel fordultak az elbeszélő műfajok gyűjtése felé, hogy az „epikus költő”-ként azonosított Arany folklórtudásához közelebb jussanak. Sebestyén megfigyelése szerint ugyanakkor a mesemondás ebben az időszakban már hanyatlott Szalontán. A vegyes műfajú antológiában, amely a gyűjtött népköltési anyag mintegy ötödét teszi ki, 13 mese, 12 Krisztus-monda és 19 helyi monda jelent meg. A mesékhez a jegyzeteket Berze Nagy János készítette.
Csongrádmegyei gyüjtés. Szerkesztette Török Károly. Pest, Athenaeum, 1872. (Magyar Népköltési Gyűjtemény II. A Kisfaludy Társaság megbizásából szerkesztik és kiadják: Arany László és Gyulai Pál.)
A Kisfaludy Társaság „legszorgalmasabb gyűjtője”-ként aposztrofált Török Károly (1843–1875) gyűjteménye a szerkesztői előszó szerint nem csupán Csongrád, de az egész Alföld népköltészetét is jól jellemezte. A vegyes műfajú, balladákat, dalokat, találós kérdéseket stb. tartalmazó gyűjteményben mintegy száz lapon összesen tíz mese és két monda olvasható. A jegyzeteket Török Károly készítette a szerkesztők útmutatása nyomán. Ezekben Török mint újdonságra részletesen kitért a dajkarímek, gyermekdalok, - játékok, köszöntők és rigmusok, valamint a halotti énekek illetve a találós mesék jelentőségére, a korábbi szövegközlések számbavételével.
Somogymegye népköltése. Gyűjtötte, rendezte és világosító jegyzetekkel kísérte Vikár Béla. Bp., Athenaeum, 1905. (Magyar Népköltési Gyűjtemény VI.)
Vikár Béla (1859–1945) kötete több szempontból is újdonságot hozott az MNGy korábbi köteteinek szövegközlési módjához képest. A meséket például nem irodalmi nyelven, hanem a tájszólás sajátosságainak megtartásával közölte; a dalok szövege után dallamlejegyzés is szerepelt, emellett az adatközlők nevét és a településnevet is feltüntette a szövegek mellett. A gyűjtés az 1880-as években folyt, amelyet 1890-ben illetve 1899-ben kiegészítő gyűjtések követtek. A népköltési alkotásokat Vikár gyorsírással, illetve fonográf hengereken rögzítette. A kötet vegyes műfajú: balladák, dalok, találós kérdések, gyermekdalok, játékok, táncszók stb. mellett mintegy száz lapon közöl 18 mesét és mondát Somogy megyéből, elsősorban Csökül, Szentmárton, Hetes, Juta vidékéről. Vargha Gyula szerkesztői bevezetőjében a gyűjtemény értékeit elismerve elhatárolódott Vikárnak a népköltészet szimbolikájára vonatkozó nézeteitől. Vikár Béla a gyűjtését külön bevezető tanulmányban mutatta be, és a folklorisztikai jegyzeteket is ő készítette.