A népmese fogalma

A népmese elsősorban a paraszti társadalom szóbeli, elbeszélő műfajának megnevezése. Meghatározott műfaji sajátosságai az elbeszélő (epikus) jelleg, a hagyományos közösség által jóváhagyott sztereotip témák, formulák és motívumok. A népmese struktúrája kötött, de egy-egy mesetípus többféle változatban él. A népmese olyan hosszabb történet, melynek lényegi sajátossága a fikció (a mesei csoda, a fantasztikum), tehát kitalált szereplők kitalált helyszíneken általában fejlődést vagy morált bemutató elbeszélése. Jellemzően rögtönző, az előadás helyzetéhez és a hallgatóság összetételéhez alkalmazkodó műfaj. Munka közbeni időtöltésként a felnőttek szórakoztatását szolgálta

A népmese – mint népköltészeti jelenség – szóbeli műfaj, amely a néprajzi gyűjtéseknek köszönhetően jelenik meg írott formában, mesegyűjteményekben. A tudomány kezdetektől fogva törekszik a szóbeli hagyományok fizikai rögzítésére írásban és – a technikai fejlődés adta lehetőségeket kihasználva – hangfelvételen, fotón, filmfelvételen. Minderre azért van szükség, mert a mesemondás nem csak szöveg, hanem hang, gesztus, interakció stb., amelyet az írásos lejegyzés természeténél fogva csak korlátozottan adhat vissza.

Folklorizmusnak nevezzük azt a jelenséget, amikor a „hivatalos kultúra” vagy más néven „magas kultúra” népművészeti elemeket alkalmaz (pl. Petőfi Sándor és az általa képviselt irodalmi népiesség). Folklorizációnak nevezzük az ezzel ellenkező irányú folyamatot: amikor a hivatalos irodalom műköltészeti alkotásai bekerülnek a néphagyományba, és ott variációkban továbbélve hagyományozódnak (pl. Petőfi Sándor Alku című verse). A népmese mindkét irányból részt vesz ebben a folyamatban: Boccaccio: Decameron című művének egyes részei például Győri Klára mesemondó ajkán keltek életre folklorizálódás útján, népmeseként, míg pl. folklorizmusnak tekinthetjük a nagy sikerű Magyar népmesék rajzfilmsorozatot.

A népköltészet (népmese, népdal, ballada stb.) alapvető ismérve, hogy jellemzően a szóbeli hagyományban létezik, nem a hivatalos irodalom által létrehozott költői termék, hanem a hagyományos népi kultúra része. Változatokban él, szájhagyomány útján terjed. Szerzője nem ismert, a hagyományozó közösség használja és formálja saját ízlésvilága keretein belül. A közösség által jóváhagyott, sztereotip formulákból és témákból építkezik, struktúrája kötött.

Ókori mesék voltak az első folklorikus történetek, melyeket írásban rögzítettek (történetek az indiai Pancsatantrából, a mezopotámiai Gilgames-eposzból, a görög Odüsszeiából, a Bibliából stb.). A tudomány történetében mindig nagy kihívást jelentett a szóban elhangzott mesék lejegyzése, hiszen az élőbeszéd hanglejtése, a gesztusok, a közönség reakciója mind a mesélés velejárói. A szájhagyományozó mese nyelvileg is különbözik az írott szövegként megjelenő irodalmi változatoktól. Sokféle megoldás született arra, hogyan lehet a szóban előadott mesét írott formában rögzíteni: ilyenek a mesélők által lejegyzett szövegek (pl. Gaal György magyar mesegyűjteménye), a néprajzkutatók által, szakmai konszenzus alapján rögzített mesék (pl. Ortutay Gyula: Fedics Mihály mesél) vagy az írók által átfogalmazott, stilizált történetek (pl. Benedek Elek, Illyés Gyula mesegyűjteményei).

A műmese egyéni alkotás, szerzőjét általában név szerint azonosítani tudjuk, szövege állandó (nincsenek változatai), jellemzően nyomtatásban jelenik meg, elsősorban olvasásra szánt. A francia rokokó felvilágosult szalonjaiban újult meg az ókortól ismert műfaj, a társasági élet színesítésére szolgált. Gyermekirodalommá a 19. századtól vált, napjainkban a köztudatban ez a szerepe a legjellemzőbb. A műmese merít a népmesei hagyományból, de különbözik tőle tartalmi, formai, stílusbeli jellemzőit tekintve. Az irodalmi mese/műmese a romantika korától kezdve a novellairodalom egyik műfaji változata. E.T.A. Hoffmann, Oscar Wilde, Pilinszky János, Lázár Ervin meséi a műfaj klasszikusai.

„A magyar mese szó eredeti értelme ’rejtvény’ volt. A 15. századtól egészen a 19. század közepéig tartott az a folyamat, hogy végül a ’mese’ értelem váljon általánossá. Arról, hogy korábban mi lehetett a ’mese’ értelme, csak sejtéseink vannak. A moldvai csángók és a keleti székelyek ilyen értelemben a ’beszéd’ szót használják.” (Voigt Vilmos: A magyar folklór. Osiris Kiadó, Bp., 1998. 230.)

A népmese és a monda a népköltészet hosszabb terjedelmű prózai, elbeszélő (epikus) műfajai. A két műfaj közötti legfontosabb különbséget a valósághoz való viszonyukban ragadhatjuk meg. A mese csodás elemekkel átszőtt, kitalált történet, amely bevallottan a képzelet világába („az Óperenciás-tengeren túlra”) röpíti el hallgatóit. A mondát ezzel szemben igaznak véli elmesélője és hallgatója egyaránt (akkor is, ha hihetetlen, csodás dolgokról szól). A monda műfaja ezt a hatást úgy éri el, hogy hely, idő, személy szerint azonosítja elbeszélését. („Szent Lászlót egy kősziklának szorították meg, s egy kővel verték vót úgy meg, hogy! /Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Budapest, 1987. 39. o./ Édesanyám beszélte nekünk, odabé Királykúton, hogy Divó Károlyné egyszer egy Szent György napján, hát megérkezett bé. /Salamon Anikó: Gyimesi csángó mondák, ráolvasások, imák. Budapest, 1987 95.o.)