A mese alműfajai

A mese műfaja nemzetközi jellegű: minden népnek, minden kultúrának vannak saját meséi. Az egyes alműfajok előfordulási aránya történelmi koronként és nemzetenként változó. A mesék típusait nemzetközileg egységesen az Aarne-Thompson-Uther (ATU) számokkal lehet azonosítani. (Erről részletesebben l. A népmesék rendszerezése címszó alatt.)

A népmese legkedveltebb és legismertebb műfaja a tündérmese vagy más néven varázsmese, melyben a rendkívüli képességgel rendelkező főhősök varázserejű tárgyak és csodás segítőtársak közbenjárásával természetfeletti lényekkel küzdenek meg az elérendő cél érdekében (pl. az elrabolt rokon vagy az elvarázsolt királykisasszony kiszabadításáért). A mesehős a kívánt célig vezető küzdelmes, nehéz utat általában a társadalmi felemelkedés reményében teszi meg (szegénylegényből módos gazda vagy akár király lesz). Egy hagyományos tündérmese elmondása régen akár 2-3 órán keresztül is tarthatott.
pl. A liliomleány

A hősmesék műfaja jellemzően ott alakult ki, ahol a verses epika műfaja (pl. belső-ázsiai hőseposzok) is ismert volt. A hősmesék motívumai, szereplői nagyon hasonlítottak a hőseposzban megjelenőkre. A magyar folklórban hősepika nyomaira nem bukkanunk, hősmesék mégis jelentős számban megtalálhatók néphagyományunkban (pl. Az égig érő fa, Fehérlófia, Égitestszabadító stb). A tündérmesék mintegy negyede ebbe a kategóriába is besorolható.

A műfaj gyökerei az ókori Európába vezethetőek vissza. Az európai népek folklórjába jellemzően reneszánsz közvetítéssel jutott el, a magyar mesekincsbe pedig a 16-17. század folyamán került be. A novellamesék jellemzője a szentimentális moralizáló hangvétel, a szerelem, a hűség és az ártatlanság dicsérete, királykisasszonyok és becsületes kalmárfiak történetein keresztül. A novellamesék gyakran a cseh, német ponyvairodalomból eredeztethetőek.

A magyar folklór állatmeséi az antik fabulákkal állnak rokonságban. A mesék legtöbbször a medve, a farkas, a róka és a nyúl példáján keresztül mutatják be a „többet ésszel, mint erővel” elvét, azt, hogy az okosabb állat győz, a butább, oktondibb pedig pórul jár. Az állatok ezekben a mesékben tehát emberi tulajdonságok megtestesítői. Számos állatmese foglalkozik az emberek és az állatok kapcsolatával.

A legendamesék csoportjába azok a történetek tartoznak, melyek keresztény szentekről, Jézus Krisztusról és Szent Péterről vagy akár az ördög kicselezéséről szólnak. A történetek jellemzően moralizálva, humorral fűszerezve mesélik el bizonyos dolgok eredetét, rendjét, okát. Ezek a mesék teszik ki a magyar mesekincs mintegy egy nyolcadát, ami európai viszonylatban is jelentős. A legendamesék tartalmilag olykor több típusba is besorolhatóak. Gyakori kezdőformulájuk: „Mikor az Úr Jézus Szent Péterrel a földön járt…”. Közeli rokonaik az eredetmondák.

A tréfás mesék humoros, groteszk történetek, melyek váratlan, furcsa eseményekről, illetve ostoba, együgyű emberekről vagy ostoba ördögről szólnak. Leggyakoribb szereplői papok és szolgáik, világi elöljárók, kikapós menyecskék, vénlányok, illetve agyafúrt diákok, katonák, csavargók. A tréfás mesék legjobban feltárt csoportja az úgynevezett rátótiádáké vagy falucsúfoló meséké. (Erről részletesebben l. a Rátótiádák címszót.)

A rátótiádák olyan groteszk, furcsa és tréfás történetek, melyek általában az emberi ostobaságra, jellemhibára vagy helytelen viselkedésre mutatnak rá, azt csúfolják ki. Falucsúfolóknak is nevezzük őket, mert történetük mindig a „szomszéd” faluban, „másoknál”, de semmiképpen nem „nálunk” játszódik. Egy-egy faluban megesett, általában ostobaságból fakadó, többnyire tragikomikus történeteket beszélnek el. A magyar hagyományban Gyulafirátót (Veszprém m.) az a település, amelyhez a legismertebb falucsúfolók kötődnek, de a nyelvterület egészéről gyűjtöttek számos hasonló történetet, mindig a „másik” falura aktualizálva azt.

A formulamesék olyan szövegek, amelyekben a szerkezet tartalommeghatározó tényező. Ide tartoznak a láncmesék, a halmozó mesék, de a csalimeséket is ide sorolják. Ezen mesetípusok esetében a tartalom mellett a szöveg struktúrája is nagyon fontos. A formulamesékhez tartozó mesefajták formájukat, eredetüket, elterjedésüket tekintve különbözőek, ám közös vonásuk, hogy változtatható elemeik száma az állandóakhoz képest csekély.

A láncmese a formulamese egyik válfaja, amelyet a népmesék mellett a gyermekfolklór és a szokásköltészet területéhez is kapcsolhatunk. A magyar népköltészetben több fajtája ismeretes. Egyik egyszerűbb típusa a felelgetős mese, melynek legfőbb jellemzője, hogy a mesemondó kérdez, egyik vagy valamennyi hallgató pedig válaszol. Ennél bonyolultabb láncmesetípus például a halmozó mese, melyben az ismétlés különböző formái jelennek meg. Ilyen láncmese például a Kóró és a kismadár vagy a Kakaska és a jércike.

A csalimese a formulamese egyik fajtája. Csalimesének azokat a meséket nevezzük, melyek általában cirkalmas és hosszú bevezető formulával kezdődnek, izgalmas kifejtést ígérnek, ám egy fordulattal, tréfával, logikai csellel hirtelen lezárulnak, véget érnek. Valójában a mesemondó úgy tesz, mintha épp mesét mondani készülne, majd pedig a közönséget rászedve kitér a mesemondás elöl. A csalimeséket a rutinosabb mesemondók általában akkor vetették be, amikor már elfáradtak, illetve egy tréfával, a hallgatóság rászedésével kívánták a hangulatot oldani vagy szünetet kezdeményezni.

A hazugságmesék képtelenségekről, a valóságtól távol álló dolgokról szólnak. Formailag lehetnek akár ritmusos, rímes formában előadott történetek is. Gondolatiságukban megegyeznek a mesekezdő illetve záróformulák „feje tetején álló világot” ábrázoló lehetetlenségi formulájával. A hazugságmese próbára teszi a mesehallgató figyelmét és logikai képességeit: akkor okoz igazi élvezetet, ha a képtelenségeket, az abszurd csavarokat követni tudjuk a történet hallgatása során, hiszen ebből fakad a történetmondás humora. A hazugságokról és azok fokozásáról szól a hazugságok versenye típus, mely képtelenségek ötletes ötvözete és halmozása, rendkívül szórakoztató formában.