A mese előadásmódja
A mese előadásmódja alatt a történet szövegének elmondását kísérő hanghordozást és gesztusvilágot, testhasználatot, mimikát értjük. A gesztusok szempontjából két típust különböztetünk meg: 1. az olyan mesemondót, aki nem gesztikulál, nem emeli ki hanghordozásával a jeles részeket, akár háttal is mesélhet a közönségének, mégis tökéletes meseélményt varázsol a szavai által; 2. az olyan mesemondót, aki különféle hangokkal és a történetet alátámasztó gesztusokkal gazdagítva adja elő történetét.
A mesemondás alkalmai
A mesemondás hagyományos alkalmai sokban különböztek a 21. századitól. A mese hagyományosan felnőtt közönségnek szólt. (Gyermekek is hallgathatták természetesen, így nevelődtek bele a műfajba, de elsősorban nem nekik meséltek.) A hagyományos alkalmakat mindig a munka rendszerezte: fonókban, tollfosztókban, a határban való munkák estéjén, katonaság, utazás alatt hangzottak el leggyakrabban a mesék. Ma jellemzően gyermek célközönségnek szól a mese, családi vagy intézményes formában, szinte mindig könyvből olvasva. Újabban megnőtt az igény és az érdeklődés az élőszavas közösségi mesélés iránt, melynek előnyeit (közvetlen élmény, a hallgatóság részvétele, interakciók stb.) egyre több helyen hasznosítják, pl. nevelőotthonokban, kórházakban vagy akár fesztiválokon is.
Egyéniség/közösség
A mesemondó egyéniség a közösség kiváló kommunikációs készséggel, tág szókincscsel, dús fantáziával és rendkívül jó memóriával megáldott tagja volt – azaz jól mesélni nem mindenki tudott egy faluközösségben. Tudását a közösség idősebb tagjaitól tanulta. Repertoárját ennek megfelelően mindenki ismerte, ebből kifolyólag a mesemondó előadásait a közösségi ízlésvilág szabályozta, a közösség igényeihez igazította a mesemondást.
Aktív közönség
A mesemondás hagyományos alkalmain a közönség aktívan részt vett a történet szövésében, nem hallgatták csendben, passzívan a mesét. Ennek több módja is lehetett: a mesélő megszólította a közönséget, illetve a közönség szólt bele a történet menetébe, akár jelentősen is eltérítve a mese folyásának irányát.
Alkotó és reprodukáló mesemondó
Minden mesemondó a saját ízlésének és tehetségének megfelelően mesélt. Két alaptípust különböztethetünk meg: az alkotó és a reprodukáló mesemondót. Az alkotó mesemondó a közösség ízlésvilágán belül, de mégis egyedi módon alakította (újraalkotja) a történetet, egy mesét kétszer ugyanúgy nem ismételt el, gazdagon variált. Ennek ellentéte az a fajta mesélő, aki minden meséjét minden alkalommal szinte ugyanúgy mondta el.
Alkotó mesemondó például: Fedics Mihályt és Albert András.
Reprodukáló mesemondó például: Furicz János.
Alkotó mesemondó például: Fedics Mihályt és Albert András.
Reprodukáló mesemondó például: Furicz János.
Az élőszavas mesemondás során a történet elbeszélésén túl nagyon sok színesítő eszközt is lehet használni. Ilyenek például 1. a közönséghez való kiszólás, kérdés; 2. a közönség beleszólása a mesélésbe; 3. a végtagokkal, fejjel való gesztikuláció, arckifejezés és testhasználat; 4. a hanghordozás; 5. a mesélés történetfolyamát megállítva a mesemondás helyzetére való reagálás, illetve annak kommentálása.
Tájnyelv használatának kérdése
A tájnyelv használata a mesélés hagyományos formái között természetes volt. A 21. században az irodalmi nyelv/beszélt köznyelv használata vált uralkodóvá, csak kevés közösség őrizte meg autentikus módon tájnyelvét. Mesealkalmakkor az erőltetett tájnyelv használata kerülendő, viszont a különleges, szókincset bővítő szavak, elnevezések hasznosak, megtartandók, és esetleges magyarázatokkal is használhatók.